10. Fejezet. Szilveszter

"Bárhogy reagáljanak rá, soha nem foglak elengedni!"

Pálfi Zsolt

Anna, amint lelépett a vonatról, Zsolthoz szaladt, aki tárt karokkal fülig érő mosollyal várta őt. A nyakába ugrott, a fiú pedig megpörgette a levegőben. A boldogság egész testét árjárta, szíve zakatolt mellkasában. Milyen csodálatos érzés szerelmesnek lenni, és szeretve lenni. Öt napja nem érezhette őt ilyen közel magához, ezért most minden percért hálás volt.

– El se hiszem, hogy az enyém vagy két napig! – hadarta örömittasan Zsolt.

– Szeretlek! – Anna teljes szívéből, őszintén mondta ki immáron egyenesen a szemébe. Napokig csak egy mobiltelefonnak, vagy lepötyögött szóként adhatta át a fiúnak, de most itt állt előtte végre újra. A tudattól, hogy most nem csak röpke pár órájuk van, hanem két teljes napjuk, sikítani tudott volna örömében.

            Ismét összeforrt a szájuk. Érezték mindketten, mennyire kívánják már egymást. Jó ideje nem lehetett részük intim pillanatokban. Boldogok voltak, hogy ma végre egymáséi lehetnek. A hideg levegő csípte arcukat, a hó szállingózott, ruhájukon itt-ott megtapadt egy-egy gyönyörű hópihecsillag. Zsolt kézen fogta Annát, majd megindult vele a buszmegállóba.

Nem kellett sokat várniuk a buszra, ami felvitte őket a dombra. Hamar hazaértek, de tudták, óvatosnak kell lenniük, nem mutathatják ki, mennyire szeretik egymást. Tisztes távolságot tartottak hát egymástól, amikor Éva köszöntötte őket. Rocky, már nem ugatta meg, helyette farkcsóválva köszöntötte.

– Szia, kedveském! Gyere csak beljebb bátran. Vedd le a cipődet! Zsoltikám keres neked papucsot – pillantott Éva a fiára, miközben Annát beljebb kísérte.

– Készítettem rántott húst pürével. Szereted, ugye?

– Van olyan, aki nem? – bátorodott fel Anna.

            Éva asztalhoz ültette a gyerekeket, majd ő is csatlakozott.

– Laci bácsi nem eszik? – kérdezte érdeklődve Anna, amikor észrevette, hogy csak hárman esznek.

– Nem. Ő nincsen itthon. Dolgozik. Na, ízlik?

– Nagyon jó. Imádom!

            Zsolt nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Tetszett neki ez a pillanat, mintha túl volnának az igazságon, és minden a legnagyobb rendben lenne. Csak remélhetik, hogy valóban így is lesz. Anna mesélt Évának az otthoni életéről, a tanulmányairól. Éva érdeklődve hallgatta.

            Az ebéddel hamar végeztek, és Zsolt el is rabolta Annát édesanyjától, azzal az indokkal, hogy meg akar neki mutatni valamit a gépén.

– Persze, menjetek csak.

Zsolt kettesével vette a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb fent lehessen. Anna nem szokott ehhez hozzá, hogy meredek lépcsőfokokat másszon, kissé tériszonyos volt, ezért lassabb tempóval indult neki.

            A szobába lépve leült az ágyra, és végigsimított kezével az ágytakarón.

– Furcsa, hogy végre kettesben lehetünk – nézett fel Zsoltra, aki gyanúsan méregette. – Mi van, zeller ragadt a fogamra? – kacagott fel.

– Ezt a látványt sosem akarom elfelejteni… Várj, ne mozdulj! – intett a kezével a fiú, és kotorászni kezdett az egyik szekrényben. Anna azonnal észrevett egy hasonló mappát, mint amit az első találkozásukkor a kutyája elvett a fiútól.

– Több ilyen mappád is van? – kérdezte kíváncsian, mire Zsolt becsukta a szekrényt, és felkapott az asztaláról egy ceruzát.

– Ez, kérlek, egy egyedi mappa, amilyen senki másnak nincs – mutatta fel.

– Igazán? Azt hittem, tonnaszámra gyártanak ilyeneket.

– Nem hiszem. – Azzal kinyitotta a mappát. – Ebben ugyanis a saját kis titkaim vannak. – Előhúzott belőle egy hófehér papírlapot, amit rátett, miközben visszament oda, ahol az előbb állt. Karján tartva a mappát a ceruzával olyan mozdulatokat tett, mintha szakavatott művész lenne. Annát valahogy mosolygásra késztette az, ahogy Zsolt grimaszolt, míg a ceruza hegye karcos hanggal bejárta a lapot. Anna nem mert szólni. A pillanat varázsa körüllengte, és ez a némaság kettejük között nem a kínos hallgatásról szólt, hanem valami sokkal többről. Mintha a lelkük egyesült volna a papíron.

– Kész is – vágta zsebre a ceruzát Zsolt. – A tökéletes pillanat. Ez lehetne a címe.

– Megnézhetem? – kelt fel Anna, de Zsolt már mellé ért. A lánynak leesett az álla, amikor meglátta. Mintha csak tükörbe nézett volna, az arca úgy nézett vissza rá. Ujját végighúzta a képen, mintha csak azt akarná kipuhatolni, hogy ha megérinti a rajzot, vajon érzi-e a saját bőrén is. – Ez gyönyörű – pillantott fel Zsolt kék szemébe.

 – Tetszik? – húzta magához a lányt, és ajkait a homlokához érintette. – Akkor megtarthatom?

– Nem is mondtad, hogy tudsz rajzolni. Mit titkolsz még előlem? – játszotta meg a sértődöttet Anna, és kissé elhúzódott Zsolttól.

– Na jó, bevallom, hogy titokban lány vagyok – nyújtotta ki a nyelvét, amit Anna egy hirtelen mozdulattal elkapott a fogaival, és nem engedve hozzáérintette sajátját, hogy csókban forrjanak össze…

– Azt hiszem – lehelte Anna –, most újra be kell bizonyítanod, hogy nem vagy lány… – És ledőltek az ágyra. Zsolt magukra rántotta a takarót, és mindent elkövetett, hogy Annának ez legyen élete legjobb pillanata.

*

Kimerülten, és kielégülten feküdtek az ágyban, egymást átkarolva. A ruhájukat visszavették a biztonság kedvéért. Csendben feküdtek eltöprengve az elmúlt perceken.

Zsolt hangosan sóhajtott egyet.

– Mi az? Mi a baj?

– Semmi. – Hangjából érződött, hogy füllentett.

– Zsolt! – szólt rá Anna.

– Á, csak annyi – ne értsd félre, csodásan éreztem magam –, de mégse volt az igazi.

Anna értetlenül pislogott szerelmére.

– Miért, mi volt a baj?

– Te tökéletes voltál! Én nem tudtam teljesen átadni magam az érzésnek.

– Miért? – kérdezte Anna.

– Mert közben figyelnem kellett a külső zajokra, a lépcsőre, hogy nem jönnek-e fel rajta.

– Jaj, annyira sajnálom.

Anna őszintén megsajnálta. Ez így tényleg kellemetlen lehetett neki.

– Akkor többet nem csináljuk. Majd elmegyünk egy hotelbe, vagy ilyesmi – javasolta, miközben hatalmasakat pislogott a fiúra nézve.

– Nem! Az kizárt, hogy ma éjszaka ne legyél újra az enyém! – rázta fejét Zsolt.

Anna elmosolyodott. Zsolt puszit nyomott a lány homlokára, majd kiugrott az ágyból.

– Van kedved meglátogatni Leventét? Nagyon örülne neked. Itthon meg úgy sem bújhatunk össze, Levinél viszont igen.

– Meggyőztél!

Anna is kimászott az ágyból, majd megkérte Zsoltot, hogy hozzon neki egy fésűt. Ilyen kócos hajjal mégse jelenhet meg Éva előtt. Mit mondana neki?

Zsolt beletúrt Anna hajába.

– Majd megmondjuk neki az igazat.

– Na, persze! – nevetett Anna.

Anna megfésülködve, üdén, kipirult arccal jelent meg Éva előtt.

– Anyu, elviszem Annát Levihez. Bemutatom neki.

– Rendben, aranyom. Én már voltam bent nála. Elég szomorúnak látszott, de nem akart róla beszélni.

– Na, majd én kiszedem belőle, mi a baja.

Zsolt felkapta magára fekete dzsekijét, majd leszedte a kulcstartóról a kulcsát.

– Majd érkezünk.

– Csókolom – köszönt Anna, Zsolt udvariasan előre engedte.

Rocky vidáman köszöntötte őket, Anna megsimogatta a kutya selymes bundáját. Amíg nem szálltak buszra, nem érintették egymást. Muszáj volt óvatosnak lenniük. Ahogy messze kerültek Budafoktól, Zsolt már bátran magához ölelte a lányt, és megcsókolta.

A kórházban Levente nagy örömmel fogadta őket. Szomorúság nem látszott az arcán, ezért Zsolt nem értette, miről beszélt édesanyja.

– Anyu mondta, hogy rosszkedvű voltál.

– Csak a szokásos. Unom, hogy ez az otthonom, tudod.

Zsolt megértően bólintott.

– Hogy vagytok szerelmesek? Tudnak már rólatok az ősök? – kérdezte Levente.

– Nem – vágta rá Zsolt.

Anna eleinte habozott, végül úgy döntött, itt nyugodtan elmondhatja.

– De, az én édesanyám meg a húgom.

Zsolt döbbenten fordult Annához.

– Micsoda? Ezt eddig miért nem mondtad el?

– Mert annyira boldog voltam, hogy veled lehetek, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Ne haragudj.

– Nem haragszom, te buta. Csak ez olyan dolog, amit szerintem nem lehet elfelejteni. Mit szóltak hozzá?

Levente is kíváncsian figyelte Annát.

– A húgom őrültnek tart, de anyu nem. Ő azt mondta, hogy tegyem azt, amit jónak látok. Majd úgy is tanulok belőle.

Zsolt megkönnyebbülésében nagyot sóhajtott.

– Az első felvonáson túl vagytok – vigyorgott Levente.

Anna elnevette magát. Ahhoz képest, milyen beteg ez a Levente, nagyon jó humorérzékkel rendelkezik. Irigyelte ezért. Ő tudta magáról, hogy erre nem lenne képes.

– A szilvesztert merre töltitek? – érdeklődött Levente.

– Leginkább otthon – válaszolta Zsolt.

Anna elpirult.

– Ja, értem én! Nagyon bátor vagy öcsém. Majd szorítok, hogy anyunk rajta ne kapjon titeket. Az biztos, hogy ott ájulna el – vigyorgott a testvére.

Zsolt viccből Levi karjára csapott. – Most már elég lesz!

– Áú! – nevetett Levente.

Egy nővér jelent meg a kórterem ajtajában.

– Sajnálom, de vége a látogatási időnek. Menniük kell.

Levente arcán az öröm bánattá torzult. Zsolt biztatásként megszorította a kezét.

Anna puszit adott neki, majd csendben és szomorúan távoztak. Olyan jól érezték magukat Levi társaságában, hogy teljesen megfeledkeztek az időről. Későre járt, kint már régen besötétedett. Nem akartak hazamenni, mert otthon nem lehettek együtt. Úgy döntöttek, még nem térnek vissza. Zsolt telefonált is édesanyjának, hogy csak késő este érkeznek. Éva hangjából érződött a csalódottság.

– De azért hazajöttök koccintani, ugye?

– Éjfél előtt bőven otthon leszünk! – nyugtatta meg Zsolt.

– Rendben. Vigyázzatok magatokra! Sok részeg ember járkál odakint ilyenkor.

– Nyugi, anya, nem esik bajunk!

A fiatalok kéz a kézben sétáltak Budafok utcáin. Csípős szél simogatta arcukat, de a porcukorként kavargó hópelyhek most nem szállingóztak a házak felett. Az idő hideg volt, ők mégsem fáztak. Szerelmük, boldogságuk melegen tartotta őket.

– Kérdezhetek valamit, Zsolt? – Anna megállt, hogy nyugodtan a szemébe nézhessen. A fiú érdeklődve pillantott le rá. Olyan édesen nézte őt, hogy legszívesebben hatalmas cuppanóst nyomott volna a kipirult arcára.

– Persze.

– Most, hogy tudja az édesanyám, és a húgom… Nem kellene Évának is megmondanunk?

Zsolt elhúzta a száját, de közben bólintott.

– Meg kellene. Nekem sem jó, hogy titkolom előle. De meg szeretném várni a megfelelő pillanatot.

– Értem – Anna lesütötte szemét, de Zsolt az állánál fogva lassan visszatolta, hogy újra belenézhessen Anna csokoládébarna szemébe.

– Minden rendben lesz! Ha anyám mégsem tud megbarátkozni majd a helyzettel, én akkor sem foglak elhagyni!

Anna mosolyogva temette arcát a fiú tenyerébe. Zsolt magához húzta és megcsókolta. A lány ajka forrón tapadt az övére, és azonnal megszűnt a hideg téli idő érzete. Csak ők voltak, és a forró édes csókjuk.

– Lassan vissza kéne mennünk. Nem akarom, hogy édesanyád gyanakodni kezdjen – aggódott Anna.

– Igazad van.

Zsolt nem akart arról szólni Annának, hogy édesanyja hangja nem csak csalódott volt, hanem gyanakvó is. De nem foglalkozott vele. Ő csak Annával akart lenni, gondoljon bármit az édesanyja.

*

Éjfélkor koccintottak, és boldog újévet kívántak egymásnak. Éva belekortyolt a pezsgőbe, majd letette az asztalra.

– Végre, most már mehetek aludni. Nem szeretem ezt az ünnepet, sokáig ébren kell maradni.

Zsolt és Anna nevettek.

– Aztán ti se legyetek fent túl sokáig, mert átalusszátok az egész napot! – mosolygott Éva.

Zsolt semmi jelét nem látta a gyanakvásnak, pedig a telefonban érződött rajta. Lehet, hogy csak félrehallotta.

A fiatalok ezt a pillanatot várták egész nap. Együtt, kettesben, és övék az egész éjszaka. A szobában Zsolt bekapcsolta a számítógépet, és halkan elindította rajta a zenét. A nyolcvanas, kilencvenes évek jellegzetes zenéi csendültek fel, de csak a romantikus fajták közül.

– Fél óra, és anyám alszik.

Anna mosolyogva tartotta Zsolt felé pezsgőspoharát, amit a fiú teletöltött.

Csendben iszogattak, majd miután kiürült az üveg, Zsolt felállt az ágyról és kezét nyújtotta a lánynak.

 Roxette-től a Listen to your heart zenéje indult, ami kiváló volt egy romantikus, meghitt, lassú tánchoz. 

– Táncolj velem, Anna!

A lányt meglepte Zsolt hirtelen felkérése. Ő is letette a poharát, és boldogan megfogta a fiú kezét. Zsolt magához húzta, kezét a derekára tette. Testük szorosan egymáshoz simult, arcuk szinte összeért. Roxette kitartóan énekelte „hallgass a szívedre” számát, és Anna már tudta, ez a dal az ő közös számuk lesz. Erről mindig Zsolt fog eszébe jutni, és az első közös éjszakájuk.

– Érzem, hogy fejbevágott a bor meg a pezsgő – állapította meg Anna kacéran.

– Én is érzem. Meg azt is, hogy mennyire szeretlek.

Zsolt csendben nézte őt, miközben lassan körkörösen mozogtak a szobában. Anna csodálattal pillantott fel rá, és elmondhatatlanul boldognak érezte magát. Bár csak titokban lehettek együtt, mégis mintha ez az egész tette volna még különlegesebbé a kapcsolatukat.

– Bárhogy reagáljanak rá, soha nem foglak elengedni! – szólt a fiú miután a zene véget ért.

– Én nem félek, mert nem tudnak elválasztani tőled. – Ebben teljesen biztos volt. Úgy érezte, szerelmük olyan erős, hogy semmi sem választhatja szét őket.

Következő dalként felcsendült Roxette-től az It must have been love. Anna a számítógép felé fordult, és mosolyogva állapította meg magában, hogy Zsolt a régi idők slágereit szereti jobban. Meg is akarta mondani neki, hogy jó ízlése van, de Zsolt tenyerével visszafordította Anna arcát és még mielőtt a lány szólhatott volna, szájon csókolta. Olyan szenvedéllyel vette birtokba a lányt, hogy ölelkezve az ágyba dőltek. Innentől már nem volt szükségük szavakra, szerelmük vezette őket, egészen a csillagokig.

*

A fény késkén hatolt át tudatán, erős lüktető fájdalmat hagyva maga után.  Anna a vendégszobában ébredt fel a számára előkészített ágyban. Még az éjszaka folyamán ment át, amikor Zsolt már elaludt. Nem örült neki, hiszen olyan jó érzés volt mellette feküdnie, de félt Évától és a lebukástól.

Ismét erős fájdalom hasított a fejébe. Álmos is volt még nagyon, ezért úgy döntött, visszaalszik. A szoba ajtaja viszont kinyílt. Anna kíváncsian dugta ki orrát a takaró alól. Évára tippelt. Biztos a reggeliről akar szólni, de nagy meglepetésére Zsolt sompolygott be a szobába. Anna szája a füléig húzódott.

– Szia, drága! – köszöntötte.

– Jó reggelt, picim. Bebújhatok hozzád? Nagyon rossz nélküled!

Anna nem bírt ellenállni ennek a kérésnek. Felemelte a takaróját, ezzel adva meg a választ.

Zsolt beugrott az ágyba. Szorosan Annához bújt, majd megcsókolta a vállát.

– Hiányoztál! – suttogta fülébe, szájával megcirógatta a lány fülcimpáját. Anna felkuncogott.

– Te is.

Zsolt tenyerét végighúzta Anna puha, bársonyos bőrén, majd mellein megpihentette. A lány nem lökte el magától, ő is ugyanerre vágyott. Érezte, hogy a fiú izgalomba jön.

– Zsolt, ezt nem kellene… Édesanyád is ébren van már – próbált józanul gondolkodni.

– De nem bírok betelni veled. Egy egész élet kevés lenne hozzá.

Zsolt Anna fölé magasodott, majd lehúzta a lány felsőjét. Édesen cirógatták egymást, amikor léptek zaja hallatszott a lépcsőről.

– Jaj, ne! – Zsolt egy pillanat alatt kiugrott az ágyból.

Anna szíve verdesni kezdett, gyomra görcsbe rándult. Első gondolata: Lebuktak. Kész, vége mindennek. Kapkodva kereste a felsőjét az ágyban, de nem találta. Lepillantott a földre, de ott sem látta. Hogy a fenébe szívódhatott fel pont most? A pánik szinte az egész lényét birtokba vette. Éva nem sokára benyit a szobába és rajta nem lesz ruha…

– Zsolt, nem találom a felsőm! – hadarta hisztérikusan, meg se moccanva az ágyból. Egész teste megmerevedett. Zsolt a takarójára mutatott majd artikuláltan eltátogta Annának mit tegyen.

– Húzd a nyakadig a takarót gyorsan!

Zsolt sem viselt túl sok ruhát, egyetlen mackónadrágban ácsorgott, és tudták, már nincs arra idő, hogy visszatérjen a szobájába. Éva fel is ért az emeletre. Hallani lehetett, hogy először fia szobájába pillantott be, azután a vendégszobához érkezett. Anna legszívesebben teljesen magára rántotta volna a takarót, hogy elbújhasson alatta. De tudta, hogy buta dolog lenne, és így még Zsoltot is magára hagyná.

– Itt vagy fiam? – kopogott illedelmesen, majd benyitott.

– Igen, anya, itt vagyok… Csak Annának állítottam be a TV-t, mert nem akart bejönni rajta a csatorna – magyarázta, de így is kínossá vált a helyzet. Kihallatszott Zsolt hangjából, hogy csak kamuzott. Ezzel az előadásával még egy vadidegent sem tudott volna átverni, nem hogy az édesanyját. Anna dobogó szívvel várta Éva reakcióját. Arcáról először döbbenetet, majd gyanakvást lehetett kiolvasni.

– Értem… Csak azért jöttem, hogy szóljak, kész a reggeli – válaszolta végül.

– Mindjárt megyünk.

Éva egyetlen hang nélkül visszacsukta az ajtót, és elindult le a földszintre.

– Szerinted rájött? – rémült meg Anna.

– Nem tudom.

Zsolt visszamászott az ágyba és feltúrta a takarót. Pillanatok alatt megtalálta Anna felsőjét.

– Tessék, itt van. Felöltözöm én is, és menjünk le. Ne maradjunk túl sokáig fönt.

Látszott Zsolton, hogy ideges, és Annát ettől még inkább elfogta a félelem.

A földszinten Anna helyet foglalt az asztalnál, de nem mert Éva szemébe nézni. Zsolt mellé ült, és nekiláttak a reggelinek. Éva természetesen viselkedett. Mosolygott és kedves volt a fiatalokhoz. Nem hozta fel a fent történteket. Anna is kezdett fellélegezni. Nem buktak le, Éva nem vett észre semmit. Vagy ha mégis, nem tulajdonította komolynak. A reggeli után visszamentek az emeletre, majd a szobába érve Zsolt becsukta az ajtót és nekidőlt.

– Ez meleg helyzet volt!

– Igen az. Szerinted? – Anna próbált olvasni Zsolt tekintetében, de nem jutott előrébb vele.

– Nem láttam rajta semmi változást. Szerintem nem sejt semmit. – A fiú leült Anna mellé. – Ne félj! Nem tud semmit.

Megsimogatta a lány hosszú barna haját, majd csókot lehelt a homlokára.

– Úgy megijedtem, hogy még a fejfájásom is elmúlt – jegyezte meg Anna fejét fogva.

– Tényleg! Nekem is! Észre se vettem, hogy már nem fáj – nevetett Zsolt.

Örömük nem tartott sokáig, mert az elválás nagyon fájdalmas volt. Nem köszönhettek el egymástól ölelkezve, csókolózva. Éva ragaszkodott hozzá, hogy leviszi Annát kocsival a budafoki vasútállomásra. Ráadásként kikísérte ő is a vonatig. Zsolt két puszit adott Anna arcára. Éva is így tett, majd integettek neki. Bár a lány mosolyogva lépett fel a vonatra, belül sikított. Hogy tehette ezt velük Éva? Miért kellett neki is jönnie?! Éva vigyorogva integetett tovább Annának, aki helyet foglalt az ablak mellett. Zsolt egy lépéssel hátrább állt anyjánál, így ő őszinte szomorúsággal jelezhette neki, hogy mennyire sajnálja ezt az egészet. Anna mosolyogva még visszaintett nekik, majd felsóhajtva széktámlájára dőlt, miután a vonat elhagyta Budafok megállóhelyet. Ennyi műmosolygást egész életében nem csinált még. Hogy ez milyen fárasztó tud lenni…

*

Az úton hazafele Zsolt némán ült az anyósülésen. Tekintetét az elsuhanó tájon tartotta, de igazából semmit sem látott. Annát látta maga előtt, ahogy mellette sétál a csendes hideg téli éjszakában, kipirult arcával fel-felpillant rá. Annát, ahogy megszeppenve ült az ágya szélén, miközben lapra rajzolta angyali arcát.

– Nincs semmi mondanivalód, fiam? – emlékeiből Éva indulatos hangja térítette ki.

A kérdés váratlanul érte Zsoltot. Hát mégis lebuktak volna? Még nem jött el az idő. Ez nem az az idő.

– Nincs. Mire gondolsz? – adta az ártatlant. Utálta magát érte, de úgy érezte most így a helyes.

– Tudod te nagyon jól! – Éva nem kertelt.

Zsolt továbbra is egész jól alakította az értetlent.

– Hát, legyen ahogy te akarod – felelte Éva, majd egészen hazáig nem szólt többet a fiához.

9. Fejezet. Nincs több titok

"A titok olyan, mint a levegő a víz alatt. Előbb utóbb a felszínre tőr."

Victoria Green

A piros, gyorsított személyvonat Székesfehérvár felé haladt, és legközelebb csak ott állt meg. Anna örült ennek, mert így félórával előbb érhetett haza. Utazás közben eszébe jutott, hogy barátnőjének nem is mesélt róla, hogy újra együtt vannak Zsolttal. Felhívta Zsanettet, aki végighallgatta, majd nagyot sóhajtott.

– Örülök annak, hogy boldog vagy. Bár tudod, mi a véleményem erről. Nem lenne szabad!

– Tudom, és félek is egy kicsit. Egyszer ki fog derülni, és nem akarom, hogy eltiltsanak tőle.

– Rám mindig számíthatsz. Ha találkoztok, szívesen falazok nektek.

– Olyan jó, hogy ilyen megértő vagy!

– Reméljük, hogy minden rendben lesz majd.

Otthon senki sem vette észre, hogy Anna egész nap ruhát nézett, ám végül üres kézzel tért haza. Egyedül húga nézett rá gyanakvóan, amikor nővére mosolyogva lépett be a szobájukba, majd leült az íróasztalához, hogy nekilásson a leckéknek. Szeme csillogott a boldogságtól, ajka ok nélkül mosolygott.

– Veled meg mi történt? Nyertél a lottón? – kérdezte húga, és nem tudta levenni a szemét vigyorgó testvéréről.

– Dehogy, ez annál sokkal jobb! – felelte.

– Na, ne kertelj! Kíváncsivá tettél!

Anna ránézett Letire, és azt latolgatta vajon elmondja-e neki, vagy sem. A teljes igazságot nem mondhatta el, persze, de miért ne avathatná be egy kis részletbe. Végül úgy döntött elmondja.

– Járok valakivel.

– Zsolttal?

Anna döbbenten fordult Leti felé.

– Honnan veszed ezt? – fogalma sem volt róla, vajon honnan tudhatja.

– Nem emlékszel? Előttem mesélted a barátnődnek a telefonban, hogy randira hívott az a Zsolt nevű srác.

– Ja, igen… Tényleg. – Teljesen kiment a fejéből ez az emlék. Valóban mesélt Zsoltról a húga előtt, de akkor még nem tudta róla, hogy a fiú az unokatestvére.

A suliban részletesebben elmesélte Zsanettnek, mit csináltak Budafokon. Mesélt neki Leventéről és az állapotáról is. Szinte egész nap csak Zsoltról áradozott barátnőjének, aki mosolyogva hallgatta.

– Észrevetted, hogy más témáról a mai napon nem is beszéltünk, csak a te nagy szerelmedről?

– Bocs, ne haragudj, csak tudod…

– Szerelmes vagy. Normális, hogy ilyenkor nem tudsz másra gondolni. Bárcsak én is szerelmes lennék – sóhajtott Zsanett.

Iskola után otthon Anna oldalakat írt a naplójába szerelméről. A bocsánatkérő levelet is beleragasztotta. Amikor húga belépett a szobába, Anna megrémült, és becsapta a kis füzetét. Mindig magánál hordta, nehogy Leti beleolvasson.

Csütörtökön elmaradt az utolsó órája, így előbb hazamehetett.

Éppen kilépett az iskola épületéből, amikor mobilja megrezzent a zsebében. Zsolt hívta. Anna szíve a torkába ugrott.

– Szia, Picim – köszöntötte Anna.

– Szia, Cica. Hogy vagy? Hogy telnek a napjaid?

– Lassan, mert minden percben a hétvégét várom.

– Nekem is valahogy így. Tudod, gondolkodtam, és nem bírok várni szombatig. Már pénteken látni akarlak! Meddig vagy suliban?

– Délután háromig. – Anna szája a füléig húzódott.

– Jó rendben. Pénteken megírom majd sms-ben, hogy mikor érek be Fehérvárra.

– Rendben! Szeretlek!

– Én is, örökké!

*

Így, hogy Anna tudta Zsolt egy nappal korábban jön, úgy érezte a napok repülnek. Nevetségesnek tartotta, hiszen csak egy nap különbségről volt szó, de még is, valahogy gyorsabban lettek a nappalokból éjszakák, az éjszakákból pedig nappalok.

Anna türelmetlenül várakozott az emberektől hemzsegő vasútállomáson. Amikor bemondták, hogy az egyes vágányra érkezik a Budapest Déli pályaudvarról érkező vonat, Anna megindult a vágány felé. A piros szerelvény látványa boldogsággal töltötte el a szívét és a lelkét. Imádta, pedig tudta, hogy ahogy elhozta kedvesét, úgy el is fogja vinni tőle.

Az emberek leszálltak, és elindultak a bejárat felé. Anna izgatottan kereste Zsoltot, és hamar meg is pillantotta, ahogy mosolyogva közeledett hozzá.

– Szia, édesem! – Zsolt megcsókolta, majd megölelte. – Hiányoztál!

– Te is nekem! Levente hogy van?

Ahogy feltette ezt a kérdést, meg is bánta. Zsolt mosolya lehervadt, és szomorúság ült ki arcára.

– Két nappal ezelőtt nagyon rosszul volt. Pedig csak a kórházi kertbe mentünk le sétálni…

– Ó, szívem, annyira sajnálom!

– Folyton feküdnie kell és pihennie, mert egy kisebb megerőltetéstől is befulladhat.

Anna megszorította Zsolt kezét, ezzel jelezve, mennyire sajnálja.

– Mikor nála jártunk, én nem láttam olyan betegnek…

– Ha pihen rendesen, és nem császkál el, akkor a sápadtságán kívül, más tünetet nagyon nem látsz rajta.

– Ja, értem.

 Zsolt kézen fogta barátnőjét, és elindultak a városba. Az eső csöpörögni kezdett, így Anna kitalálta, hová ülhetnének be.

A Soho bárba elegáns széles lépcső vezetett, melynek szegélyét világító kis lámpák díszítették. A helység talpazatát apró csillogó fénypöttyök borították ezzel kölcsönözve olyan érzést, mintha az ember a csillagokon járna. Hatalmas kerek asztalok fogadták a vendégeket, a kényelemről pedig az asztalokat körül ölelő bőrkanapék gondoskodtak. Zsolt mosolyogva foglalt helyet Anna mellett, aki szorosan hozzábújt, mikor a fiú átkarolta.

Áttanulmányozták az itallapot végül mindketten egyetértettek abban, hogy elég, ha csak vizet rendelnek. Amíg a pincért várták, Anna a koktélokat nézegette.

– De drága ez a koktél!

– Melyikre gondolsz? – érdeklődött Zsolt.

– A Mojitora. Ez a legdrágább.

– Mutasd!

Zsolt átvette az itallapot, és megnézte. A pincér ekkor ért oda hozzájuk.

– Jó napot. Mit hozhatok?

– Egy Mojitot – vágta rá Zsolt gondolkodás nélkül.

Anna álla leesett. Nem vizet akartak rendelni?

– Rendben. Máris hozom. – A pincér már ott sem volt.

Zsolt akkor kapott észbe, amikor megpillantotta Anna döbbent arcát.

– Jesszus, nem ezt akartam! – csapott a homlokára. – Pont a Mojitot olvastam, és kicsúszott a számon.

Anna felnevetett.

– Mennyibe is kerül?! – Zsolt felcsapta az itallapot és megnézte. Megkönnyebbülten tette vissza az asztalra.

– Jól van. Annyi van nálam, és még haza is tudok menni.

– De gazdag vagy! – viccelődött Anna, majd megsimogatta a fiú arcát.

Felesben elfogyasztották az italt.

– Hoztam neked valamit – mondta.

– Mit? – Anna szeme felcsillant.

Zsolt a farmerzsebébe nyúlt, és előhúzott egy ékszertasakot.

– Remélem tetszeni fog.

A lány izgatottan húzta meg a zsák pici madzagját. Belenyúlt, és egy nyakláncot húzott elő, melynek medálja félszívet ábrázolt.

– Jaj, Zsolt! Ez nagyon szép!

– Gondolom, kitalálod, hol fog lógni a szív másik fele.

Anna Zsolt nyakára pillantott, ahol meglátta a medál párját.

– Te hordod a másik felét!

– Igen – felelte mosolyogva Zsolt.

Anna átkarolta a fiút, és egy hatalmas csókot nyomott az arcára, majd az ajkára.

– Köszönöm!

– Nagyon szívesen!

– Annyira hiányoztál, hogy azt elmondani nem tudom! – szólt Zsolt.

– Te is nekem! Olyan jó újra veled lenni! – Anna mélyen beleszippantott a fiú ingjébe, hogy a jól ismert finom illatát, míg távol vannak egymástól, megőrizhesse. Zsolt gyengéden végig simított az arcán. Anna csókot lehelt a fiú ujjaira, majd tengerkék szemébe nézett, amitől szíve heves zakatolásba kezdett. Újra megkívánta őt. Annyira kívánta, mint még soha. Bárcsak ne kellene titokban találkozniuk. Bárcsak együtt lehetnének… Zsolt nyelt egyet, keretbe fogta a lány arcát és szájon csókolta. Anna teste szinte azonnal reagált a fiú puha édes ajkaira. Viszonozta a vággyal teli csókot, bódultan ujjait végig fésülte a fiú borzos haján, majd tarkójánál megmarkolta azt. Zsolt ajkaiba nyögött és még hevesebben kezdte csókolni őt.

Egy hangosan viháncoló banda haladt el mellettük, ami kizökkentette őket a kínzó buborékukból. Zsolt homályos tekintettel húzta féloldalasra ajkát. Anna kapkodva vette a levegőt, majd ajkába harapva tudatosult benne mit tettek az előbb. Szája mosolyra húzódott és a fiú ajkába suttogta:

– Szobára kellene mennünk…

– Tudom – kuncogott Zsolt –, de sajnos nem lehet…

Anna tisztában volt vele. Egy hotel drága dolog lenne, és Zsoltnak még nem volt saját keresete. Nagy valószínűséggel, ahogy ő sem, úgy a fiú sem úgy készült, hogy szeretkezni akarnak majd. Zsolt meglebegtette ingét, és hosszasan kifújta a levegőt.

– Kicsit melegem lett.

– Égünk a vágytól – mondta kacéran Anna.

Zsolt arca újra elhomályosult, mutatóujját Anna nyaklánca mögé dugta, hogy közelebb húzhassa magához. Ajkuk ismét egymásra talált, és percekig nem is hagyták abba. Anna átadta magát Zsoltnak, és hagyta, hogy elsodorja az érzékek világába. Teste újra lázba jött, keze önállóan mozgott, átkarolva a fiú nyakát, még szorosabban magához húzva. A bárba egyre többen érkeztek, és a zsivaj is egyre hangosodott. Mégis Anna kihallott egy apró megjegyzést, ami egy nő ajkát hagyhatta el: Miért nem mennek szobára?

Anna legbelül mosolygott, bár legszívesebben a hang irányába felmutatta volna középső ujját, de nem tette. Annyit nem ért az egész, hogy ezzel tönkretegye ezt a gyönyörű, édes pillanatot. Kínozták Zsolttal egymást, mégis ennél szebb és jobb kínzást el sem tudott volna képzelni. Az igazi fájdalom akkor kezdődik, amikor Zsolt hazamegy és nélküle kell teljes napokat töltenie. Bár hangját hallani fogja a telefonban, írását pedig látni az MSN-en, ez mégsem elegendő az üresség kitöltésére. Össze sem hasonlítható, hiszen annál jobb nincsen, ha érezheti őt, hallhatja édes bús hangját, ami cirógatja fülét, ha hozzá szól, gyönyörű tengerkék szemébe nézhet, amitől folyton elfelejt lélegezni. Mindezek nélkül mérhetetlenül üresnek érzi mindennapjait. Mintha egy részét vennék el tőle. A másik felét. 

Zsolt elhúzódott Annától, hogy levegőhöz jusson.

– Uh, Picim…

– Tudom – suttogta Anna, és kissé távolabb húzódott a fiútól, hogy gondolatai kitisztulhassanak. Zsolt körbetekintett. Anna mosolyogva figyelte szerelmét, aki úgy tekintett körbe, mintha elfelejtette volna, hol is van. Órájára nézett, majd fájdalmasan Annára pillantott. Ne! Nem mehet még el! Hisz alig voltak együtt!

– Már hét óra van. Indulnom kell, mert későn fogok hazaérni – Zsolt hangja elgyötörten csengett. Látszott, mennyire gyűlölte végigmondani ezt a mondatot, és ez melegséggel töltötte el szívét, hiszen nem csak neki, hanem Zsoltnak is ugyanolyan fájó a búcsú pillanata.

A fiú intett a pincérnek, aki hamarosan megjelent mellettük, így rendezhette a számlát. Zsolt fel akart állni a kanapéról, majd gyorsan meggondolta magát. Anna csodálkozva nézett rá, nem értette miért huppant vissza. Talán mégis ad maguknak még egy órát?

– Mi történt? Miért nem indulunk?

– Nem állhatok így fel… – szeme lefele tekintett, Anna pedig nem értette egészen addig, amíg nem követte a fiú pillantását. Tenyerét szájához emelve vihogott.

– Ebből a szempontból nektek könnyű dolgotok van… Nekem, most várnom kell egy kicsit – magyarázta somolyogva.

– Gondolj a melegekre – nevetett tovább Anna, majd arcon csókolta szerelmét.

– De jól mulatsz ezen, még a szarvacskáid is kinőttek!

Anna még hangosabban felnevetett.

*

A vasútállomáson Anna szorosan bújt a fiú ölelő karjaiba. Bársonyos szellő simogatta arcukat, Anna pedig újra és újra magába szippanthatta a fiú ruhájából áradó öblítő és parfüm illatának egyvelegét. Hát eljött ez a pillanat is. A legkevésbé várt pillanat. A piros szerelvény lassan bekúszott az egyes vágányra, melyre Anna gyűlölködve meredt. Elviszi tőle szerelmét egy újabb teljes hétre. Zsolt ajka megnyugtatóan pihent a lány feje búbján, apró puszikat adva. 

– Tényleg, mit fogsz mondani édesanyádnak? Hol voltál? – nézett fel a fiúra, aki lepillantott rá gyönyörűséges szemével.

– Tárnokon, az egyik haveromnál.

Anna elmosolyodott.

– És te?

– Én meg a barátnőmnél lógtam.

Zsolt csókot lehelt Anna arcára.

– Hívni foglak, szerelmem – suttogta. A vonatra megkezdték a beszállást, Zsolt lassú léptekkel megindult felé, de Anna kezét nem eresztette.

– Gyere velem Budafokra! – viccelődött Zsolt, de Anna mosolyogva a fiú vállára ejtette fejét.

– Jaj, Zsolt. Ne fájdítsd a szívem.

– Ne haragudj. Vigyázz magadra, picim! Ne állj szóba idegenekkel!

Anna elnevette magát.

– Rendben, nem fogok.

– Mennem kell…

Egy utolsó csók, ami már nem volt összehasonlítható a Soho bárban történt csókkal majd Zsolt felszállt a vonatra, ami egy időre újra elszakította egymástól a szerelmespárt.

A hétvégéket Anna a „barátnőjénél”, Zsolt pedig „Tárnokon” töltötte. Hétköznap, iskola után, tanulás helyett, mindketten a számítógéphez ültek, és MSN-en beszélgettek egymással. Egyre nehezebben viselték el, hogy nem lehettek együtt. Így teltek el a hetek, hónapok. Anna folyton titokzatoskodott húga előtt, aki gyanakodni kezdett.

*

Az idő hidegre fordult, és több centis hó esett az éjjel. Az első hétvége, amit a hó miatt el kellett halasztaniuk. Anna majdnem sírva fakadt, amikor Zsolt felhívta, és közölte vele a rossz hírt. De, hogy megvigasztalja, mondott egy jót is. Édesanyjával megbeszélte, hogy december harmincegyedikét, azaz a szilvesztert nála töltheti.

– Tényleg? Nálatok alhatok szilveszterkor?

– Igen. Anyám nem sejt semmit. Azt hiszi, pusztán rokoni látogatás.

Anna nagyon boldog lett. Hónapok óta nem lehettek együtt úgy. És most egy egész éjszakát tölthet vele. A gondolatra szinte az egész teste belezsibbadt. Miután letették a telefont, Anna szaladt is a szobájába megírni naplójának a jó hírt. Már majdnem elkészült vele, amikor húga belépett, és Anna rémületében összecsapta a füzetét. Bár nem érti, miért tette, hiszen húgát sose érdekelte, mit irkál bele. Egyszerűen csak félt, hogy kiderül a nagy titok.

– Nem kell titkolóznod előttem, nővérkém. Már mindent tudok. Ezzel a feltűnő viselkedéseddel felkeltetted az érdeklődésemet, és elolvastam a naplódat.

Anna álla leesett a döbbenettől.

– Ne aggódj, nem mondom meg anyunak. De szeretném, ha tudnád, hogy szerintem neked nincs ki mind a négy kereked! Nem lehetsz együtt az unokatestvéreddel! Ez vérfertőzés!

Húga minden szava késként hatolt a szívébe, mivel tudta, igaza van.

– Örökre nem lehettek együtt. Nem fogjátok tudni titokban tartani. Mégis, hogy és mikor jöttetek össze?

Anna nem látta értelmét tagadni, így elmesélte húgának, hogy szerelmük még a rokonlátogatás előtt kialakult. Leti döbbenten hallgatta végig.

– Nem irigyellek.

Leti őszintén megsajnálta testvérét. Megígérte neki, hogy ha kell, ő is segít a falazásban. És reméli, nővére hamar kigyógyul ebből a szerelemből.

A karácsony csodálatosan zajlott. A család minden évben összejött. Ebéd, ajándékosztás, iszogatás, zenehallgatás. Anna ekkor úgy döntött, ideje lenne szólni édesanyjának, hogy a szilvesztert már Budán szeretné tölteni.

– Anya, szeretnék kérdezni valamit.

– Mondjad.

– Zsolt, tudod, az unokatesóm Budáról, meghívott szilveszterre hozzájuk. Felmehetek?

Édesanyja nem látszott meglepettnek. Ezt furcsállta is Anna. Vajon miért?

– Persze, szívem. Menjél csak nyugodtan. Nála biztosan jobban éreznéd magad – mondta az anyja, majd Annára kacsintott.

Úristen! Tudja?! És nem mérges miatta? De miért nem szólt róla, hogy tudja?

– Tudod? – súgta.

– Az édesanyád vagyok! Engem nem tudsz átverni. Azt hiszed, nem csillog a szemed, mikor vele beszélgetsz msn-en? Hogy nem látom mennyire szerelmes vagy belé?

Anna elpirult. Szégyellte magát, hogy így lebukott, és hogy megpróbálta átverni édesanyját.

– Nem haragszol érte? – kérdezte félénken.

– Nem örülök neki. De én nem vagyok az az „eltiltalak tőle” típus. Majd rájössz magadtól.

– Köszönöm. – Anna megölelte édesanyját. Szívéről hatalmas kő esett le. Édesanyja nem tiltja el szerelmétől. Már csak Évának kell megtudnia, de vele kapcsolatban Anna úgy érezte nem lesznek ennyire szerencsések.

– Éva tud róla? – zökkentette ki gondolataiból Berta.

Ajaj!

– Nem, senki se tud róla.

Anyja rosszallóan tekintett lányára.

– Egyszer muszáj lesz megmondanotok neki.

– Igen, tudom.

Ha úgy alakulna, hogy Zsolt édesanyja hallani sem akar a kapcsolatukról, akkor sem lesz semmi gond. Hiszen iskola után, akár össze is költözhetnének Zsolttal. De mi van akkor, ha Zsolt annyira szereti az anyját, hogy inkább őt válassza? Anna rettenetesen bízott abban, hogy Éva is lesz olyan megértő, mint Berta.