11. fejezet A hullámok összecsapnak

"Szeretem őt, és ő is szeretem engem. 

Mégis szenvedünk mindketten."

Egressy Anna

A napok, és a hetek gyorsan szálltak. Közeledtek a vizsgák, és a fiatalok egyre nehezebben tudtak találkozni. Szabadnapjaikon tanulniuk kellett a megmérettetésre. Anna érettségizett, Zsolt pedig a szakmunkásvizsgát készült letenni. Hetekig interneten és telefonon tartották csak a kapcsolatot. Mindketten nehezen viselték, de tudták, ez az utolsó akadály, amit le kell küzdeniük: az iskola. Zsolt érezte, hogy közeledik a titoktartás vége. Hamarosan kénytelen lesz anyja elé állni, és megmondani neki az igazat, csak még azt nem tudta, mikor és hogyan. Éva nem hozta fel többet ezt a témát, és Zsolt sem.

A fiatalok kapcsolata lassan egy éve tartott. Zsolt többször is írt Annának levelet, bár minden nap beszéltek telefonon. A levelek az érzéseiről szóltak, komoly érzésekről, amit nem akart eltitkolni. Tiszta szívéből szerette Annát, és bár csak egy éve voltak együtt, egészen biztos volt abban, hogy vele akarja leélni a hátralévő életét. Tudta, hogy korai lenne az eljegyzés, de biztos volt magában, ezért úgy döntött, mégis megkéri a kezét a vizsgák után, de előtte beszélni fog édesanyjával, és csak remélhette, hogy minden rendben lesz.

2009. május

            Elérkezett az írásbeli időszaka. A fiatalok rettenetesen izgultak, sokat tanultak és bíztak benne, hogy jó eredményt fognak elérni. Már nem telefonáltak egymásnak, minden erejüket az iskolára fordították. Erőt csak az adott nekik, hogy tudták, ezután együtt lesznek.

Közben Zsoltot egyéb gond is emésztette.

Levente állapota nem változott, még mindig nem találtak megfelelő szívdonort neki. A fiú egyre nehezebben viselte a végtelennek tűnő várakozást, Zsolt próbálta tartani benne a lelket, kisebb-nagyobb sikerrel.

Zsolt írásbeli vizsgái többnyire jelesre sikerültek. Édesanyja, amikor megtudta, boldogan ölelte magához a fiát.

– Gratulálok, csak így tovább! A szóbelid is biztosan kitűnő lesz!

– Igen, anya, biztosan! – mosolygott Zsolt, bár mosolya nem volt őszinte. Rettenetesen hiányzott neki Anna, és testvéréért is egyre jobban aggódott. Túl régóta vár szívre. Lassan, de biztosan beköltözött lelkébe a rettegés, hogy elveszítheti Levit. Ha csak erre gondolt, ordítani tudott volna.

            Anna annyira izgult, hogy alig akarta elhinni, hogy négyes átlagot ért el. Zsanett gratulált neki.

Miközben megölelte barátnőjét, párjára gondolt. Mostanra ő is túl van az írásbelin, és hamarosan újra láthatja őt.

Aznap este Zsolt felhívta Annát, hogy elmesélhesse neki is az eredményeit.

– A tiéd hogy sikerült? – kérdezte, miközben a házukhoz vezető utcában sétált. Az otthonában még a falnak is füle van, és mivel mindkét szülője otthon tartózkodott, ezért jobbnak látta, ha séta közben telefonál. Kellemes, meleg nyári este volt. A csillagok elszórtan fénylettek az ég fekete tengerén, melynek közepén a hold uralkodott. Zsolt az égre tekintett, és miközben Anna válaszára várt, elképzelte, hogy a lány mellette sétál, és fogja a kezét.

– Egész jól, ahhoz képest, hogy mennyire ideges voltam. – Anna igazából nem erről szeretett volna beszélgetni. Rettenetesen hiányzott már neki a fiú, és most, hogy vége az írásbeli vizsgáknak, tudni akarta, hogy mikor találkoznak.

– Levihez is benéztünk, hogy… – folytatta Zsolt, de a lány közbevágott.

– Mikor találkozunk?

Zsolt elmosolyodott, amit Anna nem láthatott.

– Hamarosan, picim! – hangja simogatóan csengett.

– Nem, Zsolt! Ez kevés!

A fiú pár másodpercig hallgatott, ami Annának egy örökkévalóságnak tűnt. A csöndet a lánynak kellett megszakítania, mert már az is fájdalommal járt, hogy nem hallhatta kedvese hangját.

– Zsolt! Meghalok, ha nem láthatlak!

A fiú hangosan felsóhajtott, majd így szólt:

– Még egy picit bírd ki, Anna!

– De meddig?

– Nem tudom… – Zsolt hangja elgyötörté vált. Nem akart Annának fájdalmat okozni, most mégis ezt teszi. Dühös lett az egész helyzetre: arra, hogy messze élnek egymástól, hogy rokonok.

– Találkozzunk hétvégén! – parancsolta Anna.

– Sajnos, nem fog menni… Vendégek jönnek hozzánk. Nem léphetek le otthonról…

Anna lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Megpróbálta csillapítani a felhalmozódott érzéseket, amelyek sírás formájában akartak a felszínre törni.

– Rendben… Akkor majd hívj, ha hiányzom, és találkozni akarsz velem!

Anna meg sem várva a fiú válaszát, kinyomta a mobilt. Haragudott rá, amiért látszólag nem szenved annyira, mint ő. A készülék szinte rögtön újra zenélni kezdett, a kijelzőn Zsolt nevével. Anna könnyes szemekkel nézte a telefont, de nem akarta felvenni. Sértődötten az ágyára dobta, és hagyta jelezni. Leti besietett a szobába, mert azt hitte a mobil gazdátlanul csörög, de mikor meglátta, hogy nővére is hallja, elcsodálkozott.

– Miért nem veszed fel?

– Mert nem akarok vele beszélni… – Anna hangja megremegett.

– Ki az? – kérdezte, de mielőtt még nővére válaszolhatott volna, felkapta a mobilt az ágyról és megnézte. Az továbbra is kitartóan csengett, ezzel egyre feszültebbé téve a légkört.

– Miért nem beszélsz vele?

– Mert nem.

– Vedd már fel! Szegény, milyen kitartóan hív téged.

– Nem érdekel…

Leti ügyet sem vetve Anna lelkiállapotára, benyomta a felvevő gombot, és a füléhez emelte a telefont.

– Szia, Zsolt, itt Letícia beszél. Anna pipa rád valamiért, és nem akar veled beszélni.

A fiú meglepődött, amikor meghallotta Leti hangját, és kissé feszélyezve érezte magát, amiért első találkozásuknál úgy tett mintha nem ismerné a nővérét. Gondolatban megpróbált ezen túllépni, majd így szólt:

– Mondd meg neki, hogy szeretem, és mindent megteszek, hogy minél hamarabb tudjunk találkozni.

Leticia közvetítette az üzenetet, amire Anna bólintással tudott csak válaszolni, mert a könnyei patakokban folytak a szeméből. Leti elköszönt Zsolttól, majd bontotta a hívást. Odament nővéréhez, és megölelte.

– Na, nyugodj meg! Hamarosan találkozni fogtok!

            A vizsgák után Zsolt mindennap felhívta Annát, hogy hallhassa a hangját, de a találkozást sosem hozta szóba.

Szombaton szintén telefonált, amiből Anna már tudta: ma sem találkoznak.

– Mondd, hogy azért hívsz, mert idejössz!

– Sajnálom, de nem.

A lányt újra hatalmába kerítette a sírás.

– De írtam neked levelet. Nézted ma a postát? Már biztosan odaért – próbálta engesztelni Zsolt.

– Nem, ma még nem jártam kint. – Anna elindult lefelé a lépcsőházban, mert kíváncsi volt, mit írhatott neki Zsolt. – Most megyek megnézni.

– Helyes – felelte.

A lány sietősre vette a tempót, mert nem akarta ezzel húzni a beszélgetésüket. A folyosó végén balra fordult, és szinte nekiszaladt Pálfi Zsoltnak. Anna úgy meghökkent, hogy megszólalni sem tudott. A fiú váratlan felbukkanása egy pillanatra sokként érte, még levegőt is elfelejtett venni.

Zsolt elmosolyodott a lány reakcióján.

– Szia, picim! – köszöntötte.

– Ezt nem hiszem el! – Anna hozzábújt, majd megcsókolta. – Hogy voltál képes kínozni engem?

– Ne haragudj, de mindenképp meg akartalak lepni!

– Sikerült! A szívem is megállt egy percre!

– Nem engedem, hogy boldogtalan légy! – mondta, miközben megcirógatta kedvese döbbent arcát.

A lány szorosan hozzá bújt, mert nehezére esett elhinnie, hogy valóban itt van. Mélyen beszívta Zsolt illatát, amit már úgy megszokott és imádott, végül elhúzódott tőle, hogy belenézhessen mélykék szemébe, amitől mindig is megugrott a szíve.

– Anyukádnak mit mondtál, hova mentél?

– Ugyanazt, Tárnokra.

– A vendégek?

– Nem hozzám jöttek – felelte mosolyogva.

– Nem gyanakodott anyud?

Zsolt a fejét rázta.

– Hogy találtál ide?

Zsolt mutatóujját a halántékához emelte, majd csibészes mosolyt villantott.

– Jó a memóriám. Egyszer régen hazakísértelek, és megjegyeztem az utat. Van még kérdés?

Anna elnevette magát, majd újra szorosan hozzábújt. Repesett a boldogságtól, amiért újra láthatja, érezheti őt. Viszont most más volt a helyzet. Zsolt ide jött, az otthonához, most nincs szó semmiféle titkos randiról.

– Izgulsz? – kérdezte.

– Kicsit, de megnyugtat a tudat, hogy nem utálnak érte.

– Nyugi! Anyu kedves lesz hozzád.

Anna megfogta párja kezét, és elindultak vissza, majd a bejárati ajtó előtt megálltak, és Anna Zsolthoz fordult.

– Maradj kint addig, amíg bejelentem, hogy itt vagy, jó?

– Persze.

Anna nagy levegőt vett, és belépett a lakásba. Berta a konyhapultot takarította, amikor lánya odalépett hozzá. Szíve a torkában dübörgött, és ötlete sem volt, hogyan adhatná be, hogy itt az unokatestvére.

– Anya, szeretnék valamit mondani.

– Hallgatom.

Anna úgy döntött az igazat mondja.

– Nemrég hívott fel Zsolt, hogy van egy levele a postaládánkban. Én kiszaladtam megnézni, és ő ott várt rám.

Berta elmosolyodott.

– De édes tőle.

– Ugye, bejöhet? – fejezte be Anna a mondandóját.

– Már miért ne jöhetne be? Ne beszélj butaságokat!

Ekkor Zsolt megjelent az előtérben.

– Csókolom – köszönt félszegen.

– Szia, Zsolt! Tegezz nyugodtan, hiszen családtag vagy!

Anna elpirult, és Zsolt is belevörösödött.

– Gyere csak beljebb. Kérsz valamit? Kávét, vagy inkább vizet?

– Egy kávé jól esne. – A fiú leült a konyhaasztalhoz, Anna mellette foglalt helyet.

Berta mindenkinek töltött kávét, majd ő is csatlakozott hozzájuk. Annát nem kérdezte meg, kér-e kávét, nála sosincs olyan, hogy nem kér. Berta kedvesen viselkedett Zsolttal, aki így hamar feloldódott.

– Évának elmondtátok már, hogy együtt vagytok? – érdeklődött.

– Még nem, de azt hiszem, amikor ma hazamegyek, akkor elmondom neki – felelte Zsolt, miközben Annát nézte.

A lány megriadt ettől az elhatározástól. Most már tényleg a titkolózás végéhez értek, és érezte itt már nem lesz könnyű dolguk. Beszélgetés közben hirtelen megrezzent Zsolt mobilja. Rápillantott a kijelzőjére, és az arca hamuszürkévé vált.

– Édesanyám az – nyögte ki, amikor már mindenki őt nézte. – Ezt most fel kell vennem.

Azzal felállt az asztaltól, Anna bekísérte a szobájába, ott nyugodtan tudott beszélni.

– Szia, anya!

Zsolt hangjában érződött a feszültség.

– Jól elvagyunk Benővel, most pont egy filmet nézünk… Ő nincs itt, mert WC-re ment… Hogy adjam akkor az anyukáját? De minek? Nem hiszed el, hogy Tárnokon vagyok? Mégis hol lennék?

Anna szíve megugrott.

– Nagyon rosszul esik, hogy azt feltételezed, hazudok neked! Most le kell tennem, mert mindjárt lemerülök.

Azzal Zsolt, meg sem várva Éva válaszát, kinyomta a telefont, majd ki is kapcsolta. Leült Anna ágyára, a térdére könyökölt, arcát a tenyerébe temette.

– Ez nehezebb lesz, mint gondoltam… – sóhajtotta.

– Ebből baj lesz! – mondta Anna. Kezét biztatóan végigsimította a fiú hátán. Nagyon sajnálta, őt, amiért neki jutott a nehezebbik rész. Annának szerencséje volt az anyjával, hiszen Berta nem bukott ki a kapcsolatukon. Évával nem lesznek ilyen szerencsések, és nincs is annál rosszabb, ha a gyereknek a saját anyjával kell szembekerülnie.

– Előbb vagy utóbb muszáj lesz elmondanom neki. – mondogatta némileg magának is.

– Úgy sajnálom, hogy nem lehetek melletted.

– Tudom, de talán jobb is így – fogta meg Anna kezét.

*

            Zsolt késő este ért haza. A házban sötét volt, a szülei már lefeküdtek aludni. Zsolt, amennyire csak tudott, csöndben felosont a szobájába, és ő is ágyba bújt.

Hajnali két óra lehetett, amikor Éva leellenőrizte, hogy fia otthon alszik-e, és nagy megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy igen.

            Másnap Zsolt nyolckor ébredt. Fáradtan kikászálódott az ágyából, majd a fürdőszobában megmosakodott. Szíve úgy vert a mellkasában, mint aki színpadra készült, pedig csak édesanyjával akart beszélni. Miközben arcot mosott, hallotta, hogy anyja a földszinten készíti a reggelit. Valószínűleg Éva is meghallotta, hogy felébredt a fia, mert miután Zsolt elzárta a csapot, felkiáltott.

– Ha végeztél, akkor kérlek, gyere le, mert beszélni szeretnék veled!

Zsolt lesietett a lépcsőn.

– Kikészítettem a reggelit – mutatott az asztalon lévő tányér tükörtojásra.

– Köszi. – Valahogy képtelen volt édesanyja szemébe nézni. Leült az asztalhoz, és nekilátott a reggelinek. Lenyelte az első falatot, majd letette a villát, mert nem ment le több falat a torkán.

– Én is szeretnék beszélni veled – Zsolt kényszerítette magát, hogy felemelje tekintetét.

– Végre, hogy a szemembe néztél! – szólt Éva. – Együtt vagy Annával, igaz?

Zsolt nem bírt válaszolni. Éva gyilkos tekintetét látva inkább a tányérjára meredt, és úgy bólintott.

– Mióta?

Most már nem tudta kikerülni a választ.

– Egy éve.

Éva leesett állal bámult fiára, mert csak pár hónapra tippelt. Ha viszont ilyen hosszú ideje, akkor biztosan már több is történt közöttük. A gondolatba beletorzult az arca. Muszáj volt feltennie ezt a kérdést is, de reménykedett benne, hogy fiában maradt még annyi erkölcsösség, hogy a válasz nem lesz.

– Lefeküdtetek?

Zsolt arrébb tolta tányérját, majd dühösen pillantott édesanyjára.

– Semmi közöd hozzá – préselte ki a szavakat fogai közt.

Látta, hogy itt nem lesz semmiféle együtt működés, mi értelme lenne mindent elmondani. Úgy is nyilvánvaló.

Éva lehunyta a szemét, hogy az indulatait próbálja visszafojtani, ám nem járt sikerrel. Az asztalra csapott, és a fiára ordított.

– Te nem vagy normális! Hogy vagy képes a saját unokatestvéreddel lefeküdni? Ez undorító!

– Anya…

– Ne anyázz nekem! Erkölcstelenség, amit művelsz! Undorodom tőled!

Zsolt alig hitt a fülének. Ezeket tényleg az ő édesanyja mondja? Éva teljesen kikelt magából.

– Mégis miféle embert neveltem belőled?

– Ne túlozz.

– Az a kis szuka rendesen az ujjai köré csavart… – gondolkozott hangosan Éva.

Zsolt ezt már nem hagyta szó nélkül. Felpattant az asztalról, és székét hangosan bevágta a helyére.

– Ne beszélj így Annáról! Szeret engem, és én is őt! Nem tudod, hogy történt!

– A részletekre nem is vagyok kíváncsi. Felfordul a gyomrom!

Zsoltnak ennyi elég volt. Fejcsóválva megindult az emeltre, de Éva utána kiabált:

– Zsolt, megtiltom, hogy még egyszer találkozz vele! Az unokatestvéred! Vérfertőzés, amit műveltek! Nem lehet jövőd azzal a lánnyal!

– Nem érdekel! – kiabálta vissza a fiú, majd felszaladt a lépcsőn, és magára zárta a szobája ajtaját.

            Éva remegő kézzel ütötte be férje testvérének a számát. Véget akart vetni ennek, egyszer és mindenkorra.

Anna nagymamája épp az ebédet készítette, amikor Éva felhívta.

– Micsoda meglepetés…

Éva közbeszólt, mert nagyon ideges volt.

– Ne haragudj, hogy félbeszakítlak, de meg tudnád nekem adni Anna számát? Feltétlenül beszélnem kell vele.

Nagyi, mit sem sejtve, megadta Évának az unokája telefonszámát.

Anna éppen a kutyát sétáltatta kint, a Halesz parkban, amikor Éva felhívta.

– Igen, tessék.

– Na, ide figyelj, te kis csitri! Ha még egyszer a fiam közelébe mersz menni, akkor esküszöm, hogy nagyon megkeserülöd! Felejtsd el őt, megértetted?

Anna szívverése felgyorsult. Legszívesebben azonnal kinyomta volna a mobilt, de a sokktól egész teste ledermedt. Erre a hívásra nem számított, sem arra, hogy Éva ennyire elutasító lesz.

– Soha nem fogom támogatni ezt az undorító kapcsolatot! Mégis mit gondoltál, hogy majd örömmel fogadom, hogy a fiam a saját húgával turbékol? Még egyszer mondom: tartsd magad távol tőle!

– Igen… megértettem… – pityeregte Anna, majd Éva szó nélkül kinyomta a telefont.

Zsolt anyja olyan szinten megijesztette Annát, hogy zokogva tért vissza a lakásba. Berta nem értette, mi történt vele, hiszen csak a kutyát sétáltatta.

– Mondd már, mi a baj? Nagyon megijesztesz! – kérlelte édesanyja.

Lassan, fél csomag zsebkendő után, Anna kezdett megnyugodni.

– Éva felhívott és… Nagyon csúnyán beszélt velem… – szipogta.

Berta mindent megértett.

– Senki sem beszélhet úgy a lányommal, mint egy ronggyal! – hadarta idegesen, miközben mobilját a kezébe vette.

Berta visszahívta Évát, hogy elmondja neki, az nem megoldás, ha ráijeszt a lányára. Megpróbálta megértetni vele, hogy itt nemcsak az ő lánya hibás, hanem a fia is ugyanúgy, de Évát nem lehetett meggyőzni. Ő csak a saját véleményét hajtogatta, miszerint Anna szándékosan csábította el Zsoltot, hogy tönkretegye.

Anna újra sírva fakadt, mert hallotta Éva dühvel és megvetéssel teli szavait. Érződött, hogy tiszta szívéből gyűlöli őt ezért. A lány nem tudta, hogyan tovább. Úgy érezte, vége mindennek. Elvesztette szerelmét. Éva sosem fogja megengedni, hogy találkozzanak.

Anna nyugtatóval tudott csak elaludni. Berta sem támogatta a kapcsolatot, csak reménykedett abban, hogy a lányánál majd elmúlik ez a tini szerelem. Most látta, hogy valójában mennyire szereti Zsoltot, ezért aggódni kezdett. Az nem lehet, hogy két szív egymásra talál, és nem lehetnek együtt. Berta elgondolkozott ezen: ki is valójában Zsolt? Unokatestvére-e egyáltalán Annának? Éva így mutatta be őket egymásnak, de mindannyian tudták, hogy Zsolt az ő elsőfokú unokatestvére, nem pedig Annának. De vajon elég távoli-e a rokonság? Erre a kérdésre, már nem tudta a választ. Úgy döntött, időpontot kér egy genetikus orvostól.

            Zsolt bezárkózott a szobájába, azon a napon már nem akart beszélgetni az anyjával. Nagyon megharagudott rá. Álmában sem gondolta volna, hogy így fog reagálni. Szegény Anna! Hogy mondja el neki, hogy Éva nem fogadja el? Zsoltnak szüksége volt egy kedves hangra, ezért felhívta őt. A vonal másik végén azonban Berta szólalt meg.

– Szia, Zsolt. Annával most nem tudsz beszélni, mert alszik. Nyugtatót kellett adnom neki.

Zsolt rémülten meredt a szobája éjjeliszekrényén heverő pénztárcájára.

– Miért, mi történt?

– Te nem is tudod? Az édesanyád felhívta, és nagyon csúnyán beszélt vele. Alig tudtam szegénykémet megnyugtatni, annyira sírt.

– Ezt nem hiszem el... – Zsolt ökölbe szorította kezét, és enyhe szégyent érzett. Miért pont az ő anyja csinálja ezt? – Berta, hamarosan ott leszek, rendben?

– Gyere csak nyugodtan Zsolt, én nem haragszom rátok.

– Köszönöm.

            Zsolt kinyomta a mobilt. Feszültségét, dühét hirtelen nem tudta, miként vezethetné le, míg végül ököllel a ruhásszekrényébe ütött, amely kissé be is horpadt. Fájdalmat nem érzett, az adrenalin tompította az érzést. Felkapta pénztárcáját a szekrényről, és kiviharzott a szobából. Letrappolt a lépcsőn, és anyjára förmedt.

– Anya, mégis mit képzelsz magadról? Hogy beszélsz a barátnőmmel?

– Még neked áll feljebb? – hangzott Éva dühös ordítása.

– Tudd meg, hogy most azonnal leutazom hozzá! Hála neked, most mellette a helyem!

– Ne merészeld…

            Zsolt hátat fordított Évának, és hangosan becsapta a bejárati ajtót. Futásnak eredt, mert nem akarta, hogy utolérje. Úgy tűnt az égiek is Zsolt mellett álltak, mivel a vonat, ami Fehérvár felé tartott, pont akkor érkezett az állomásra, amikor Zsolt is. Gyorsan felszállt rá, és csak akkor tudott teljesen megnyugodni, amikor a vonat továbbindult. Évát nem látta sehol, tehát nem követte őt. Enyhe bűntudat gyötörte miatta. Nem szeretett édesanyjával veszekedni. Nagyon fájt neki, hogy így kellett beszélnie vele, de sajnos Éva nem hagyott neki más választást. Másfél óra utazás után Zsolt a fehérvári buszállomáson jegyet váltott és felszállt a helyi járatra, ami mintha csak őt várta volna. Azonnal elindult. Húsz perc múlva Zsolt már a szárazréti lakás ajtajában toporgott. Berta nyitott ajtót. Zsolt arcán aggodalom tükröződött, de Berta igyekezett megnyugtatni őt.

– Nemrég ébredt föl. Azt hiszem, már jobban van. Nem árultam el neki, hogy jössz, legyen meglepetés – mondta Berta, majd a lánya szobája felé tolta a fiút.

            Zsolt lassan lenyomta a kilincset, majd benyitott. Anna az ágyában feküdt, és a televíziót kapcsolgatta. Nem fordult hátra, mert nem hallotta meg az ajtó nyitódását. Zsolt halkan odaosont hozzá, majd hirtelen homlokon csókolta. A lány döbbenten pillantott fel, majd arcán széles mosoly terült szét. Gyors mozdulattal kikelt az ágyából, és Zsolt karjaiba borult.

– Jaj, de jó, hogy itt vagy! Olyan szörnyűség történt velem!

– Tudom, anyukád mesélte. Nagyon sajnálom! Nem tudom, mi ütött az anyámba.

– Te jól vagy? – aggódott Anna.

– Igen, bár csúnyán összevesztem vele.

Zsolt felszisszent, amikor szétnyitotta a tenyerét. Anna követte a fiú pillantását, és meglátta sebes kézfejét, ami kissé felduzzadt.

– Mit csináltál?

– Nem fontos.

– Nekem az!

– Az én hülyeségem… Levezettem a feszültséget a szekrényemen.

Anna megölelte őt.

– Te kis butus… És most mi lesz? Hogy lesz tovább?

– Minden ugyanúgy marad! Szeretlek, és nem érdekel, mit gondol anyu, majd idővel belenyugszik.

– Remélem…

– Nem hagyom, hogy boldogtalan légy!

Zsolt ujjbegyével megsimogatta a lány arcát, majd az ajkán húzta végig az ujját, amitől a szája szétnyílt, és megcsókolhatta. A tiltott gyümölcs mindig édesebb. A fiatalok olyan szenvedéllyel csókolták egymást, hogy amikor Leti belépett a szobába, észre sem vették. A húgi döbbenten figyelte, majd köhintett egyet, felfedve magát a szerelmesek előtt.

– Ezt meg kell emésztenem – jegyezte meg, miközben nővérére vigyorgott.

– Ne haragudj – mondta Zsolt, és hátrább lépett Annától.

– Miattam ne fogjátok vissza magatokat, majd megszokom.

Zsolt mobilja jelezte, hogy SMS érkezett. Kiszedte a farmerzsebéből, és megnézte. Letícia közben megtalálta sminkes készletét, amit kezébe vett, és kisietett a szobából, hogy magukra hagyhassa őket.

– Ki írt? – érdeklődött Anna.

– Anyám, és azt írja, ha ma nem megyek haza, akkor ne is menjek soha többé.

Anna rémülten pillantott párjára, de Zsolt elmosolyodott.

– Csábító ajánlat – mondta.

– Ne vicceld el! Lehet, hogy komolyan gondolja – felelte Anna.

– Biztos vagyok benne, hogy igen, csak azt nem engedhetem, hogy megfenyegessen.

– Tudom, de nem akarom, hogy miattam fasírtban legyetek.

Anna szomorúan lehajtotta a fejét.

*

Berta eközben az Örs vezér térre tartott, ott volt a genetikus orvosi rendelője. Bertát szinte azonnal fogadta, és hellyel kínálta egy fekete bőrkanapén, miközben a recepciós hölgy kávét hozott.

– Jó napot, asszonyom – nyújtott kezet az orvos.

– Jó napot kívánok.

– Parancsoljon, miben segíthetek?

Berta mélyen beszívta az iroda illatát, mielőtt belekezdett a történetébe.

– A lányom beleszeretett az édesanyám testvérének a fiába. Rettenetesen félek, hogy mi lesz a leendő unokáimmal, mivel nagyon úgy tűnik, hogy komolyan gondolják a kapcsolatukat.

– Tehát, van az ön édesanyja, azaz a lányának a nagymamája.

Berta bólintott.

– A nagymama testvérének a fiába szeretett bele…

– Igen – felelte Berta.

– Csak hogy értse, az édesanya elsőfokú rokon, a nagymama másodfokú rokon, van a másod nagybácsi: az a harmadfokú rokon, és annak a fia a negyedfokú rokon. Szeretném megnyugtatni, ha a lánya egybekel vele, és gyerekük születik, a gyerekben a genetikai kockázat nem nagyobb, mint egy nem rokonok közötti kapcsolat esetén. Az elsőfokú és másodfokú rokonság veszélyes, és lényegében vérfertőzés, de amiről ön beszél, az nagyon távoli rokonság. Nyugodtan hagyják őket, ha egymásba szerettek, hadd legyenek boldogok – mosolygott a doktor.

Bertának hatalmas kő esett le a szívéről. Megnyugtató volt hallani ezeket, különösen egy szakembertől. Mennyire fognak örülni ennek a hírnek a fiatalok!

– Nagyon szépen köszönöm a tájékoztatást, doktor úr!

Berta még sosem érzett ilyen nagy megkönnyebbülést. Egész úton attól félt, hogy ha ez a kapcsolat tényleg vérfertőző, akkor kénytelen ő is Éva mellé állni. De hála istennek, ez nem következett be: a fiatalok együtt lehetnek. Berta olyan boldog volt, hogy nem bírta ki, hogy ne közölje velük azonnal. Miközben beszállt a hármas metróba, már hívta is Annát.

– Szia, kincsem! Van egy nagyon jó hírem számotokra!

– Mi az?

– Most jövök egy genetikustól, és megtudtam, hogy minden a legnagyobb rendben van veletek!

Anna elkerekedett szemekkel pillantott Zsoltra, aki mit sem sejtett még.

– Zsolt a te negyedfokú rokonod, ami olyan távoli, hogy nincsen félnivalótok. Annyi az esélyetek beteg babát a világra hozni, mint két idegen embernek.

Berta majd kicsattant az örömtől, és ez az öröm ráragadt Annára is, aki majdnem elsírta magát.

– Jaj, istenem! Nagyon köszönöm, anyu, hogy megtetted ezt értünk.

– A lányom vagy, csak azt szeretném, hogy boldog legyél!

Anna kinyomta a mobilt, majd megölelte Zsoltot.

– Mit mondott Berta, aminek ennyire örülsz, hogy itt pityeregsz?

– Nincs vérfertőzés, együtt lehetünk!

Zsolt úgy meglepődött, hogy egy ideig meg sem tudott szólalni.

– Azt hittem, hogy nekünk soha nem lehet közös gyerekünk… – mondta, miután magához tért a sokkból.

Most még inkább megerősödött benne az elhatározás, hogy eljegyzi Annát. Semmi nem állhat közéjük, még az édesanyja sem. Zsolt elmosolyodott, magához szorította Annát, aki még mindig szipogott.

*

            A fiú este kilenc órára ért haza, Éva a nappaliban várt rá, a kanapén. Zsolt bezárta az ajtót, a kulcsot a kulcstartóra akasztotta, levette a cipőjét, majd köszönt édesanyjának.

– Végre, hogy haza toltad magad. Milyen volt a saját húgoddal enyelegni?

– Kérlek, anya! Ne kezd! Fáradt vagyok ehhez.

– Addig fogom csinálni, amíg rá nem jössz, hogy mekkorát hibázol!

– Ha utánanéztél volna, hogy mégis milyen távoli a rokonság, most tudnád, hogy Anna a negyedfokú rokonom, és a vérfertőzés kizárva. Ezt egy genetikus mondta!

Éva erre nem tudott mit mondani. Teljesen elborította a düh és az undor, ezért nem tudott józanul gondolkozni, elfeledkezett arról, hogy utána is nézhetne a dolgoknak.

– De… De akkor is a rokonod… – hebegte.

            Zsolt érezte, hogy rést ütött anyja páncélján, ezért most kellett vallania, nem később. Odament hozzá, leült mellé a kanapéra és megfogta a kezét.

– Anya, figyelj rám! Nagyon szeretlek, és nem akarok haragban lenni veled. Hallottad, Annával együtt lehetünk, a törvény sem tiltja. Szeretem olyannyira, hogy el akarom venni feleségül.

Éva szeme elkerekedett a hallottakon.

– Én lennék a legboldogabb, ha támogatnál minket! A jövő hónapban megkérem a kezét. Teljesen biztos vagyok abban, hogy őt akarom. Hinned kell nekem!

Éva csendben vizslatta fia könyörgő tekintetét, de végül nem szólt semmit. Felállt a kanapéról, és magára hagyta Zsoltot. Muszáj volt gondolkoznia ezen az egészen. Időre volt szüksége, ezért kétségek közt hagyta fiát, és bevonult a szobájába.

Zsolt megszeppenve nézte végig anyja szótlan távozását. Lehet, hogy ez sem lesz elegendő ok arra, hogy az anyja megbéküljön? Most már mindig ez lesz? Választania kell majd az anyja és a szerelme közt? Ezekkel a gondolatokkal tért nyugovóra, de csak órákkal később tudott elaludni.

*

            Másnap Éva és László beszélgetésének halk moraja ébresztette fel. A földszinten beszélgettek, a nappaliban, de mivel éjszaka nyitva hagyta szobája ajtaját, így a hang célirányosan felszűrődött az emeletre. Álmosan felült az ágyában, próbált hallgatózni, de nem értette tisztán, mit beszélnek. Valószínűleg Éva járkált fel-alá, mert hangja néha felerősödött, olykor elhalkult.

Zsolt kidörzsölte szeméből az álmosságot, és megpróbált a legcsöndesebben a lépcső tetejéhez lépegetni. Ekkor már anyja kétségbeesett, és apja nyugodt, mély hangját is tisztán hallotta.

– Istenem, Laci, nem tudom mi a helyes. Folyton az motoszkál bennem, hogy akkor is a rokona! Olyan széles a világ, miért nem képes magának egy megfelelő lányt találni?

– Évám, felnőtt ember a fiúnk. El tudja dönteni saját maga, hogy mi a helyes neki. Ha melegnek született volna, akkor sem kényszeríthetnéd a lányokhoz. Nem igaz? Zsolt Annát választotta, és ahogy hallottad, genetikailag nem ütköznek. Akkor meg hagyjad, hadd legyen boldog!

Zsolt széles mosollyal itta magába édesapja szavait, és közben azért szurkolt, hogy sikerüljön meggyőznie Évát.

 – Ha láttad volna tegnap, hogy beszélt velem. Azokat a könyörgő szemeket. Teljes szívéből szereti azt a lányt… – állapította meg Éva.

– Akkor meg ne állj az útjukba. Úgy is Annát választaná, és akkor elveszítenéd őt.

– Igazad lehet. Egész életemben nem veszekedtem még ennyit Zsolttal, mint az elmúlt napokban. Véget akarok ennek vetni. Ha majd felkelt elmondom neki, hogy áldásom adom rájuk.

Ahogy ezt kimondta, hangos trappolással szaladt le a lépcsőn Zsolt, egyenesen édesanyja karjaiba. Szorosan magához ölelte Évát és a nyakába suttogta.

– Köszönöm, anyu! Annyira szeretlek! – Éva meghatódottan viszonozta fia ölelését, és ekkor megbizonyosodott róla, hogy jó döntést hozott.

 – Én is szeretlek, te butuska!

László sem akart lemaradni semmiről, ezért tárt karokkal lépett feleségéhez és fiához, akik nevetve fogadták be őt is.