8. Fejezet. Tiltott Gyümölcs mindig édesebb

"Eddig csak bolyongtam a világban keresve az igazit, 

és mikor megtaláltam, közelebb volt, mint gondoltam."

Pálfi Zsolt

2008. október

Zsolt egész éjjel forgolódott az ágyában. Meghozta a döntését, és az izgalomtól képtelen volt aludni. Hajnali háromra járt az idő, mikor már nem bírta tovább, és kiugrott az ágyból. Leült az íróasztalához, és felkapcsolta az olvasólámpáját. Kivett a fiókból egy üres papírlapot, majd tollat vett a kezébe, és írni kezdett. Mindent leírt, amit a szíve diktált, végül összehajtogatta a papírt, és egy borítékba helyezte.

Holnap, vagyis ma feladom elsőbbségivel. Istenem, remélem, hamarosan a karjaimban tarthatom!

Zsolt visszafeküdt az ágyába, majd még mielőtt mély álomba zuhant volna, elképzelte a találkozásukat. Álma szintén erről szólt. A karjaiban tartotta Annát, és nem eresztette egészen addig, amíg az erős fény be nem hatolt a tudatába.

 Mint akit puskából lőttek, úgy ugrott ki az ágyból. Kapkodva felöltözködött, majd magához vette a megcímzett borítékot, és letrappolt a lépcsőn.

– Hova-hova ilyen sietősen? – szólt Éva, miközben megkerülte a konyhapultot.

Zsolt megtorpant, majd az anyjához fordult.

– Meglátogatom Levit. – Jobb ötlete nem támadt, és ahogy kimondta már el is határozta, hogy így is tesz. Posta után, elmegy bátyjához a kórházba. Édesanyja egy konyharuhában törölgette kezét, fiához lépett és puszit nyomott az arcára.

– Rendben. Mire visszaérsz, kész lesz a piskóta.

– Vaníliaöntettel a tetején? – kérdezte izgatottan Zsolt.

– Hát, persze. Ahogy szereted.

Éva mosolya lassan lehervadt, tekintete a sarokpolcra tévedt, ahol egy képkeretbe zárva még az egészséges Levente mosolygott. Zsolt követte édesanyja pillantását, majd felsóhajtott.

– Meg fog gyógyulni, anya. Tudom!

– Remélem, igazad lesz!

Éva gyorsan magához vett egy zsebkendőt, és kitörölte szeméből a könnycseppeket. Mindezt úgy, hogy fia ne vegye észre.

– Na, menj! És add át neki, hogy puszilom. Délután én is meglátogatom.

– Rendben, anya. Meg fogom mondani neki.

Azzal Zsolt kisietett a házból. A kapuban megsimogatta Rokyt, majd elindult a postára.

*

Levente szívelégtelenségben szenvedett. Zsolt nem értette, miért történt ez a bátyával, amikor családjukban sose fordult elő ilyen azelőtt. Akárhányszor rákérdezett erre az anyjánál, ő is csak azt felelte, hogy nem tudja.

A kórházba belépve, azonnal megcsapta az orrát a gyógyszer, és a fertőtlenítőszer jellegzetes szaga. A fehér falak és zöld csempék látványa nyomasztóan hatott rá. Nem szeretett kórházban tartózkodni, de sajnálatos módon a bátyja szinte itt élte a fél életét. Mielőtt belépett volna a liftbe, még vásárolt a büfében Levinek ásványvizet és egy szendvicset.

A kórterembe lépve megpillantotta bátyját, ahogy a kórházi ágyban feküdt, és a kezében egy rejtvényújságot tartott. Rettenetesen rossz érzés volt ilyen kiszolgáltatottnak látni a testvérét. Eszébe jutott, hogy ez nem mindig volt így. Fiatal korukban Levi egészséges gyermek volt. Mindennap a játszótéren rohangáltak, vagy bicikliztek, reggeltől estig. Levente tizennégy éves korában kezdett betegeskedni.

– Szia! Hogy érzed magad? – Zsolt odahúzott magának egy széket az ágy mellé.

– A körülményekhez képest jól. Anya hogy van? Ő is bejön?

– Puszil, és azt üzeni, hogy délután a tiéd.

Levente elmosolyodott.

– Ezeket neked hoztam – nyújtotta át a büfében vett dolgokat.

– Ó, köszönöm. Te hogy vagy?

– Jól.

Levi ismerte öccsét, így látta rajta, hogy eltitkol valamit.

– Na, ki vele! Van barátnőd?

Zsolt már a kórházba jövet eltöprengett azon, vajon megossza-e titkát a testvérével. Próbált visszaemlékezni olyanra, ahol esetleg elárulta őt, de nem jutott eszébe egy se. Levente tudott titkot tartani.

– Hát, ha úgy alakulnak a dolgok, akkor lesz barátnőm.

– Mesélj el mindent! Hogyan találkoztatok, és hogy néz ki? Mindent!

– Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek!

– Miért?

Levente látta, hogy öccse komolyan beszél, így ő is komolyra vette a figurát.

– Nem mondom el senkinek. Megígérem! – nézett hatalmas, kék szemével.

Zsolt mindent elmesélt, elejétől a végéig. Levente egész idő alatt nyugodt, érdeklődő tekintettel hallgatta a történetet, de mikor Zsolt odaért ahhoz a részhez, ahol kiderült, ki is a lány, leesett az álla. Zsolt nem nézett a bátyja szemébe, miután abba hagyta a történetet.

– Hát, mindenre számítottam, csak erre nem – törte meg a kínos csöndet Levi. – Azt hittem, hogy egy szőrös lábú, tetovált rockerről lesz szó, és azért ne szóljak anyának.

Zsolt elmosolyodott bátyja viccelődésén.

– Természetesen nem mondok semmit! – felelte halál komolyan Levi.

– Köszönöm… Mit gondolsz?

– Azt, hogy lökött vagy! – mondta vigyorogva. – A szívednek nem parancsolhatsz. A Sors akarta így, hogy idő előtt találkozzatok.

– Én is így gondolom, hogy egymásba kellett szeretnünk.

– Nekünk? – viccelődött Levi.

– Nem, Annának és nekem – nevetett kisöccse.

Zsoltnak jólesett, hogy beszélhetett erről valakinek. Egy olyan személynek, aki nem a barátja, hanem a családtagja volt.

 Levi mosolya lassan lehervadt, és szomorúság váltotta fel. Öccse szinte azonnal megértett mindent, és kezét a bátyja vállára helyezte.

– Hamarosan meg fogsz gyógyulni! – biztatta Zsolt.

– Köszi. Néha úgy érzem, hogy csak te bízol ebben.

– Dehogyis! Mindenki bízik benne!

– Rossz belegondolni, hogy csak akkor gyógyulok meg, ha más meghal, és a rokonai beleegyeznek abba, hogy nekem adják a szívét.

Öccse közbevágott.

– Ne gondolj erre! Próbáld úgy felfogni, hogy annak, aki meghalt, már nincs szüksége a szívére, de neked az életet jelenti! – Levi bólintott.

*

Anna sírva fakadt húga lustasága és makacssága miatt. Hatalmasat vitáztak azon, ki mennyi házimunkát végez el otthon. Húga teljesítménye elérte a 0%-ot. Ő is ugyanúgy járt iskolába, neki is ugyanúgy kellett házi feladatot készítenie, mégis belefért az idejébe, hogy anyjának segítsen az otthoniakban. Egy idő után belefáradt abba, hogy a húga után takarítson, ezért úgy döntött, rászól. Erre még neki állt feljebb. Letinek nincs olyan butaságokra ideje, hogy ruhákat mosson, arra meg végképp nincs, hogy edényeket mosogasson. Ennél többet érnek neki a műkörmei, amit tizenötödik születésnapja alkalmából tétetett fel. Semmi pénzért nem akarná tönkretenni őket. Mivel nem jutottak dűlőre, Leti elviharzott, hangosan csapódott utána az ajtó. Szerencsére anyjuk ebből semmit nem hallott, mert dolgozott.

Anna lassan megnyugodott, összeszedte magát, és elmosogatott. Elindított egy adag ruhát a gépben, majd felsöpört és felmosott. Kivitte sétálni a kutyát, majd visszafelé ellenőrizte a postát. Tele volt szórólapokkal, reklámmal. Összefogta az egészet, de még mielőtt kidobhatta volna a papírgyűjtőbe, kicsusszant közülük egy levél. Felvette, és döbbenten meredt a neki címzett boríték feladójára. Gyorsan bevágta a szórólapokat a papírgyűjtőbe, és feltépte a borítékot. Remegő kézzel szétnyitotta a papírlapot, és olvasni kezdte:

Kedves Anna!

Rengeteget gondolkoztam a szakításunk óta. Amikor megtudtam, hogy a rokonom vagy, megijedtem. Rá kellett jönnöm, hogy a kapcsolatnak így nincs jövője, hisz a vérfertőzés miatt nem lehet gyerekünk. Nem tehettem tönkre az életedet és a jövődet, ezért szakítottam veled. Szeretlek, hiányzol, és nem tudok nélküled élni! Eddig csak bolyongtam a világban, keresve az igazit, és mikor megtaláltam, közelebb volt, mint gondoltam. Tudom, hogy csak huszonegy éves vagyok, de egyet már biztosan tudok: csak te kellesz nekem! Mindent el fogok követni, hogy szép életünk legyen. Szerény elképzelés ilyen korán, de ahogy a magot gondozzák, locsolják, idővel gyönyörű virág lesz belőle, és ezt a magot mi már elkezdtük gondozni! Tiltott gyümölcs vagy számomra, de olyan édes, hogy nem tudok ellenállni neked! Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire szeretlek téged!

Kérlek, bocsáss meg nekem!

Anna örömkönnyei patakokban folytak az arcáról. Néhány cseppje eláztatta a lapot, elmaszatolva egy-két betűt.

– Megbocsátok! Én is nagyon szeretlek!

Anna visszasietett a szobájába, és az ágyába feküdt, a levelet azon a napon ötvenszer biztosan elolvasta. Izgatottságában csak késő este vette észre, hogy a borítékban van még egy papír. Széthajtotta, és a következő üzenet állt benne:

Ha megbocsátasz nekem, akkor kilencedikén, szombaton találkozzunk a budafoki megállóban. Ha nem leszel ott, akkor tudom, hogy már nem akarsz velem lenni. A tizenegy órás vonattal gyere, várni foglak! Szeretlek!

                                                                          

Zsolt

Este Anna úgy aludt el, hogy a levelet szorongatta. Attól félt, ha elengedi, akkor ez az egész semmisé lesz, még akkor is, hogy tudta ez butaság. Hosszú idő óta ez volt az első olyan este, hogy boldogan, mosolyogva aludt el. Végre volt értelme annak, hogy újra reggel legyen.

                   Másnap reggel Anna szíve vadul vert a mellkasában, miközben kifizette a vonatjegyét. Már csak egy óra választotta el attól, hogy újra láthassa. Két hónap telt el a szakításuk óta. El se tudta hinni, mennyi időt vesztegettek el.

Az út Budapest felé vészesen hosszúnak tűnt. Anna olvasással próbálta elütni az időt, de még így is lassan telt. Kitartóan olvasta kedvenc regényét, de csak a betűket látta. Gondolatai megszakadhatatlanul Zsolt körül forogtak, ezért két fejezet után, dühösen összecsapta a könyvet, mert egy szót nem értett abból, amit olvasott. Mikor a budafoki megálló következett, az ajtóhoz rohant. Szíve újra felkúszott a torkába, és gyorsabb ütemet vett fel. Milyen régen érezte ezt az érzést. A türelmetlen, mégis izgalmas vággyal teli várakozást. Ajka ok nélkül mosolygott, úgy érezte, képtelen lesz komoly arcot vágni.

A vonat lassítani kezdett, végül megállt. Anna már a vonatból észrevette Zsoltot, mert csak ő várakozott a megállóban. A fiú azonban még nem látta őt, emiatt feszültnek és idegesnek látszott. Anna kilépett a szerelvényből és megszaporázott léptekkel sietett Zsolthoz. A fiú is követte a lány példáját, ahogy megpillantotta. Szinte egymáshoz szaladtak, Anna pedig a fiú karjaiba ugrott.

Két hónap mindkettejüknek hosszú idő volt, szinte örökkévalóság. Sokat szenvedtek, de mától ennek vége. Egy új időszak következik, a titkolózás időszaka, amikor családjuk előtt hazudniuk kell, és titkolniuk szerelmüket. Zsolt tenyerébe fogta a lány arcát, majd megcsókolta az ajkát. Csókjuk követelőző volt, mintha egyszerre szeretnék bepótolni az elvesztett időt. Anna eltolta magától a fiút, hogy levegőhöz jusson. Zsolt felnevetett.

– De jó, hogy újra itt vagy! Életem legnagyobb hibája volt, hogy szakítottam veled, hiszen te vagy mindenem! Kérlek, bocsáss meg nekem! – kérlelte Zsolt újra és újra.

– Itt vagyok!

A fiú boldogságában újra magához húzta a lányt, és megcsókolta. Anna viszonozta a csókot, majd kibontakozott a fiú öleléséből.

– Édesanyád tudja, hogy velem találkozol?

– Nem. Úgy tudja, hogy egy barátomhoz mentem át. Sajnos hozzánk most nem mehetünk, de tudok egy csöndes helyet, ahol biztosan nem futunk össze ismerőssel – mosolygott Zsolt.

A fiú kézen fogta a lányt, majd elindult vele az Árpád utcán, amely felvezette őket a hegyre. Anna tudta, hogy a hegyen laknak, ezért nem nagyon értette, miért vezeti a veszélyzónába.

– Nem errefelé laktok?

– Kicsit feljebb, de addig mi nem megyünk.

Zsolt jobbra, majd balra kanyarodott. Anna úgy összezavarodott, hogy már biztos volt benne, hogy segítség nélkül, nem talál vissza az állomásra.

– Kettő hónapja nem láttuk egymást. Hogy élted ezt meg? – kérdezte Zsolt.

– Hát, nehezen. Eleinte senkivel sem akartam beszélgetni…

– Dettó – vágott közbe.

Zsolt megállította a lányt, és megfogta mindkét kezét.

– Ez volt életem legrosszabb időszaka. Rettenetesen sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked!

– Már megbocsátottam, és szeretném, ha ezt elfelejthetnénk – felelte Anna.

– Jó, rendben. – Zsolt tovább haladt, végül egy nyitott kapu előtt állt meg, melynek falán a Budafoki temető felirat díszelgett.

– Egy temető? – kérdezte döbbenten Anna.

– Tudom, nem egy romantikus hely, de csöndes, és itt biztosan nem futunk bele a családomba.

– Miért?

– Nem szeretnek temetőbe járni.

– Értem.

Csendben, kéz a kézben sétáltak át a temető kapuin.

– Tudtad, hogy itt nyugszanak a közös őseink? – kérdezte érdeklődve Zsolt.

– Igen, tudtam. A nagymamám szülei.

– Nekem meg az apámé… Olyan valószerűtlen – mondta elmerengve.

Befordultak egy keskeny ösvényre a sírok közt. Zsolt vezette a lányt, cikcakkban kanyarogtak az elhunytak emlékkövei közt, míg végül megálltak az egyiknél.

Anna felismerte a dédszülei neveit. Pár percig csendben nézték a sírköveket, végül Zsolt halkan így szólt:

– Hiszek abban, hogy okkal találkoztunk!

Anna elmosolyodott, mert még így, sosem gondolt erre. Ezek szerint Zsolt hisz abban, hogy minden okkal történik. 

– A lehető legboldogabb vagyok, hogy így alakult! – felelte végül.

A fiú homlokon csókolta a lányt, majd megindult a kijárat felé.

A temetőből kiérve, Anna kíváncsian figyelte párját, hogy mi a következő lépése. Zsolt nem szólt semmit, csak a farmerzsebébe nyúlt, és előhúzta a mobilját.

– Kit hívsz? – kérdezte Anna

Zsolt nem válaszolt, helyette mutatóujját az ajkához emelve jelezte, hogy most maradjon egy picit csendben. Anna engedelmeskedett.

– Szia, anya! – köszöntötte.

Anna szíve megugrott.

– Csak azt szeretném kérdezni, hogy ma mikor mész be Levihez? Értem… Csak kérdeztem, szia.

Egy gyors mozdulattal visszacsúsztatta a készülékét a zsebébe.

– Gyerünk! – Megragadta Anna kezét, és sietősen megindult.

– Hova megyünk?

– Meglátogatjuk a bátyámat! Még úgyse volt rá alkalmam, hogy bemutassalak neki.

Anna megrémült.

– Tudja?!

Zsolt megállt, hogy megnyugtassa barátnőjét.

– Ne félj! Ő nagyon rendes, megbízható! Sosem árulna el!

A kórház felé tartva Anna kissé izgulni kezdett. Sosem találkozott még szívbeteg emberrel. Vajon milyen lesz? Már a kórház nyomasztó fertőtlenítőszer szagától is kényelmetlenül érezte magát. A kórterembe lépve Zsolt oldalán, félve ránézett az ágyban fekvő fiúra, aki mosolyogva köszöntötte. Első ránézésre nem is tűnt betegnek. Arca sápadtságán kívül más alig jelezte, hogy súlyos beteg lenne. Talán csak hogy vékony volt, arca kissé beesett, csontjára szinte rásimult fehér bőre. Anna mérhetetlenül megsajnálta, de közben megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a fiú életvidám. Vagy csak ezt mutatta felé. Levente is az unokatestvére volt, és örült nagyon, hogy megismerhette. A fiú közvetlen volt vele, úgy beszélt hozzá, mintha már ezer éve ismerné, és ez oldotta a hangulatot. Leventét jóképű fiúnak tartotta, hasonlított Zsoltra, csak öccsével ellentétben neki rövidre nyírt haja volt, hosszúkásabb arccal rendelkezett, de a szemük és ajkuk, mint két tojás. Le se tagadhatnák, hogy testvérek. A látogatás vége felé, már Anna is úgy érezte régről ismeri Levit, csak hosszú idő óta most találkoztak újra megint. 

– Aztán gyere meglátogatni, Anna és dumcsizunk egy jót! – szólt Levi, miközben Zsolttal kézen fogva indultak a kórterem ajtaja felé. Visszapillantott a fiúra, és mosolyognia kellett.

– Feltétlenül jönni fogok.

Egy órát maradtak, mert tudták, hogy Éva is hamarosan megérkezik.

– Nagyon kedves a testvéred – jegyezte meg, mikor kijöttek a Szent Imre kórházból.

– Volt kitől tanulnia – viccelődött Zsolt.

Anna játékból rácsapott egyet a fiú vállára.

– Jaj, már te!

A buszmegállóba tartottak, mikor Zsolt megpillantott egy cukrászdát.

– Meghívhatlak egy zserbóra? Ugye, szereted a zserbót?

– Bolond, aki nem! – nevetett Anna.

Zsolt boldogan bevezette, és leültette Annát.

– Te nem zserbót eszel? – kérdezte, mikor meghallotta, hogy Zsolt mást rendelt.

– Nem. Ha van rá lehetőségem, vaníliás süteményt kérek – mosolygott. – Tudod, imádom a vanília minden fajtáját.

– Azt hiszem, fogok venni egy vanília illatú testápolót! – nevetett Anna.

Zsolt elkerekedett szemmel pillantott rá, majd közelebb hajolt és halkan így szólt:

– Ne csináld, mert akkor az őrületbe fogsz kergetni! Nem foglak haza engedni, soha többé!

Anna elpirult.

Egyre jobban megszeretem ezt a fiút. Olyan édesen tud udvarolni. Bár ne lennénk rokonok, minden sokkal könnyebb lenne.

Zsolt észrevette, hogy Anna gondolatai más felé terelődtek, amitől a lány kissé szomorkássá vált.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva.

– Nincsen baj… – felelte bizonytalanul.

– Ne tagadd, látom, hogy bánt valami!

Anna felsóhajtott majd az órájára pillantott.

– Sajnos mennem kell, mert nem érhetek haza túl későn. Anyukámnak csak annyit mondtam, hogy ruhát mentem vásárolni a városba.

Zsolt elmosolyodott, majd ujjaival megsimogatta a lány arcát.

– Elmondod majd, hogy mi bántott, ugye?

Anna bólintott.

Lassan kisétáltak az állomásra ahol csupán pár ember várakozott rajtuk kívül, de nekik fel sem tűnt, mert csak egymásra tudtak figyelni. Amikor a mozdony fényei felvillantak a távolból, Zsolt Annára pillantott.

– Jövő héten én utazom le, rendben? Hívlak telefonon, és megbeszéljük.

– Rendben.

Anna elszomorodott. Egy teljes hetet kell várniuk az újabb találkozásig az iskola miatt. Ha szünet lenne, több időt tölthetnének együtt, de így csak hétvégéken érnek rá. Anna felnézett Zsolt mélykék szemébe.

– Szeretlek!

– Én is téged, Anna.

Zsolt megcsókolta, és addig nem mozdult el a helyéről, míg a vonat el nem hagyta az állomást.