12. Fejezet. Eltitkolt érzelmek

"Szívdonorra várva hónapok óta, úgy érezte, sötétségben él. 

Anna megjelenése fényt hozott az életébe, és értelmet adott a létezésének." 

Pálfi Levente

– Még most sem tudom elhinni, hogy édesanyád megbocsátott nekünk – mondta Anna, a hátsó kert felé tartva. A júniusi napfény melengette bőrüket, miközben a gondosan ápolt, zöld gyepen sétáltak. Széleit, a kerítés mentén rózsák ölelték körbe: Vörös, sárga, fehér színekben váltakoztak a virágai, melyek odavonzották a bogarakat.

– Én bíztam benne, hogy így lesz. Anyám nem olyan szőrös szívű, mint ahogy mutatja magát. Habár az engem is meglepett, hogy megengedte, hogy hozzánk költözz.

A zöld gyep közepén egy hintaágy várta a pihenésre vágyókat, melyen fehér alapon zöld csíkokkal festett puha párnák pihentek. Mindketten leheveredtek rá, Anna a fejét Zsolt vállára fektette. A fiú a lábával lassan hajtani kezdte a hintát, ami előre-hátra billegett.

– Mikor szeretnéd megejteni a költözést? – kérdezte Zsolt.

– A születésnapomat még otthon szeretném ünnepelni. Az a nap jó lesz kezdésnek.

– Felhozzuk a holmid egy részét, a többit meg majd autóval – fejezte be Anna mondatát Zsolt.

A lány elmosolyodott, majd felpillantott Zsoltra. A fiú homlokon csókolta, és felsóhajtott.

– Annyira boldog vagyok, hogy végre minden elrendeződött! Hogy végre az enyém vagy, és nem kell bujkálnunk, sem összevesznünk a családtagjainkkal.

– Van kedved bemenni Leventéhez? – kérdezte Zsolt pár perccel később.

– Persze! Régen láttam, meg akkor el is tudjuk mesélni neki a jó hírt – felelte Anna.

Míg a fiatalok kint pihentek, Éva vaníliás pudingot készített Zsoltnak és Annának, Leventének pedig csokoládésat. Öccsével ellentétben Levente nem szerette a vaníliát. Amikor a fiatalok bementek a házba, Éva már el is készült velük.

– Csak nem vaníliát érzek? – szippantott Zsolt a levegőbe. Az illat egyenesen a konyhába vezette őt.

Éva mosolygott.

– De igen. A csokis Leventéé.

Zsolt átvette anyjától a pudingos tálakat, és leült az asztalhoz barátnőjével.

– Ha megettük a pudingot, bemegyünk hozzá – mondta Zsolt.

– Az nagyon jó! Akkor be is vihetitek neki – felelte Éva, miközben műanyag tálba öntötte a csokis pudingot.

– Isteni ez a vanília! – mondta Zsolt miközben megállás nélkül kanalazta a szájába.

Éva a fejét csóválta, Anna pedig mosolygott fia mohóságán.

*

            Zsolt magával vitte fekete mappáját, hogy a legújabb rajzait megmutathassa bátyjának. Levente imádta véleményezni az alkotásokat, és rettenetesen büszke volt öccse tehetségére.

A kórházban először Zsolt nyitott be a kórterembe, ám a látottak nem vidították fel. Levente sápadt arca érzelemmentesen meredt a hófehér plafonra, mintha egy láthatatlan tévé sugározna egy halálosan unalmas csatornát felé. Zsolt öröme tovaszállt ettől a képtől, és aggódva szólt oda.

– Levi!

A fiú öccse felé fordult, de arca rezzenéstelen maradt. Amikor azonban Anna sziluettje előtűnt Zsolt háta mögül végtelenül szomorú arca őszinte örömre váltott. Mintha Anna megjelenése kizökkentette volna őt mélységes bánatából.

– Sziasztok! – Nehézkesen felült ágyában, majd öccsére pillantott. – Hogy vagytok?

Zsolt csak lassan tudta megszokni testvére hangulatingadozásait. Megpróbált továbblépni a látottakon, úgy gondolta butaság lenne megkérdezni, mi volt a baja. Így hát odahúzott két széket az ágy mellé, és felmutatta mappáját.

– Majd nézd meg a rajzokat! – Azzal bátyja éjjeliszekrényére helyezte.

Anna örömmel közölte Leventével a jó hírt, miszerint Éva megbocsátott nekik, és a születésnapja után felköltözik hozzájuk.

– Mikor lesz az esküvőtök? – kérdezte viccelődve, de hangjából kicsengett egy távoli szomorúság. Zsolt szorosan magához ölelte Annát, és ránézett.

– Majd annak is eljön az ideje – felelte. Anna zavartan elmosolyodott, mikor belenézett szerelme kék szemébe. Zsolt egy cuppanósat nyomott Anna arcára, a lány eközben Leventére pillantott. Döbbenten vette észre, hogy a fiú arcán nem az a felhőtlen öröm ül, mint amire számított, inkább valami keserű mosolyfélére húzódott az ajka. Levente szemében megbújó bánatnak, úgy érezte, nem a betegség az oka.

Levi gyorsan elfordította fejét, és kezére pillantott, amiben takaróját gyűrögette. Zsolt ebből semmit sem vett észre. Felpattant a székéről és a többiek érdeklődve pillantottak fel rá.

 – Hozok fel kólát, mert szomjan halok. Mindjárt jövök – tájékoztatta őket, majd magukra hagyta.

Most fordult elő először, hogy Anna kettesben maradt Levivel. Eltöprengett azon, vajon feltegye-e a kérdést, ami azóta kikívánkozott belőle, amióta meglátta azt a bizonyos tekintetet Leventénél. Végül úgy döntött megkérdezi.

– Miért vagy szomorú?

– Nem vagyok szomorú – vágta rá rögtön a fiú, mintha csak számított volna a kérdésre. – Örülök nektek! – felelte.

Anna megérezte, hogy Levi válasza nem volt egészen őszinte, mintha csak leplezni akarná a valódi érzéseit. Faggatni azonban nem akarta, ezért nem kérdezősködött tovább. Ha nem szeretné megmondani az igazat, annak biztosan megvan az oka. A csendet végül a fiú törte meg.

– Kár, hogy nem lehetek majd ott az esküvőtökön.

– Miért mondod ezt?

– Azért, mert az orvosok egy évet jósoltak nekem, és az lassan lejár. Nem élem meg a kétezertizet.

– Ne butáskodj! – Anna megfogta Levente kezét. – Meg fogsz gyógyulni! Az orvosok tévednek!

– Jól esnek a szavaid. – Levente enyhén megszorította a lány kezét, majd hüvelykujjával gyengéden megsimította a kézfejét. – Köszönöm!

Anna szíve összeszorult. Fel nem tudta fogni, Levente min mehet keresztül. Teljes szívéből aggódott érte, és rossz volt ilyen kiszolgáltatottnak látnia.

Az ajtó kilincse lenyomódott, és Levente elrántotta a kezét. Anna összezavarodott, mert nem értette, miért csinálta ezt. Nincs semmi rossz abban, ha megfogja a kezét, vagy mégis? Levente másként értette? Döbbenten pillantott az idősebb testvérre, aki azonnal lesütötte a szemét.

Zsolt mindenkinek a kezébe nyomott egy kólát, majd visszaült a helyére. Levi ivott egy kortyot, majd Zsoltra nézett.

– Jut eszembe! Meg tudnád nekem rendelni Stephen White: Viharos elme című könyvét? Tudod, nekem idebentről nem igazán sikerül.

– Persze. Mikor jelenik meg? – kérdezte Zsolt.

– Azt hiszem, november másodikán.

– Rendben, akkor majd el is megyek érte.

– Köszönöm.

A légkör érezhetően megváltozott. Levente mindent megtett, hogy oldja a feszültséget, de Annát már nem tudta becsapni. A lány mindent megértett: a fiú amiatt szomorú, hogy ő együtt van az öccsével. Úgy tűnt, Levi egyáltalán nem örül a boldogságuknak, de mivel nem akart csalódást okozni, inkább leplezi mindezt. Anna kissé feszélyezve érezte magát. Hallgatag lett, ami Zsoltnak fel is tűnt.

– Na, mi az? A távollétemben bombát robbantottak? – kérdezte Zsolt.

– Nem… Csak elálmosodtam – füllentett Anna. Nem tudott mit kitalálni. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, eközben Levente úgy tett, mint aki semmiről sem tud.

– Szeretnéd, ha hazamennénk?

Anna Leventére pillantott. A fiú szeméből ismét szomorúság sugárzott, mintha csak azt kérné, ne menjen, mert szüksége van rá, a jelenlétére, mert… Szereti. Igaz, mindezt ő képzelte így, és lehet félreértette a jeleket, és Levente nem is érez iránta semmit. De ha mégis? A szeme, a tekintete mindent elárult, ezért képtelen volt tovább maradni. Annának ez már túl sok volt.

– Igen, menjünk. Ne haragudj, Levi – pillantott az idősebb testvérre.

– Semmi baj. Kellemesebben is tölthetitek az időtöket, minthogy nálam gubbasszatok.

– Most miért mondod ezt? – Zsolt megdöbbent.

Anna megértette Levente hirtelen támadt ingerültségét. Dühös, amiért kiderültek az érzései, és még dühösebb azért, hogy nem marad mellette.

– Mert igazam van – felelte Zsoltnak, majd a lányra pillantott.

Anna lassan kisétált a teremből, hogy a fiúkat magukra hagyja. Sírni tudott volna a kialakult helyzet miatt. Miért történik ez? Miért pont Leventével? Nem elég az, hogy a fiú az életéért küzd, még bele kell, hogy szeressen egy olyan lányba, akitől viszonzást soha nem fog kapni?

– Mi a baj, Levi? Eddig tök jól eldumáltunk – próbálkozott az öccse.

– Bocs, ne haragudj, csak azért mondtam, mert… Mindegy hagyjuk – felelte.

– De ne hagyjuk! Nekem bármit elmondhatsz, te is tudod jól!

Levente elmosolyodott.

– Tudod, vannak ezek az érzelmi hullámaim a betegségem miatt… Csak ennyiről van szó.

Zsolt együttérzően megszorította a bátyja vállát, majd csókot nyomott a feje búbjára.

– Meg fogsz gyógyulni, érzem! Hamarosan jövök megint, légy jó és szobatiszta! – viccelődött Zsolt, majd intett bátyjának, és kiment Anna után a folyosóra. Levi mosolyogva nézett utánuk, de amint az ajtó becsukódott, mosolya lehervadt, és dühösen az ágya oldalára csapott.

            Levente hanyatt zuhant az ágyában, majd arcát tenyerébe temette. Nyöszörögve morgott. Hogy hihette azt, hogy bármi esélye is lehetne Annánál? A hülye is látja, hogy fülig szerelmes az öccsébe. Ő pedig meg fog halni. Szívdonorra várva hónapok óta, úgy érezte, sötétségben él, és csak arra vár, mikor adja fel a szíve a küzdelmet. Anna megjelenése fényt hozott az életébe, és értelmet adott a létezésének. Már nem várta a halált, élni akart. Annáért. A helyzete így is reménytelen, hiszen a lány Zsoltba szerelmes. Ha egy napon valami csoda folytán meggyógyulna, soha nem lenne képes ártani az öccsének. Így gondolta most, de érzelmeinek mégsem tudott megálljt parancsolni. Amikor kettesben maradt a lánnyal, akarata ellenére éreztette vele, mennyire fontos neki.
 – Hogy lehettem ekkora idióta!