9. Fejezet. Nincs több titok

"A titok olyan, mint a levegő a víz alatt. Előbb utóbb a felszínre tőr."

Victoria Green

A piros, gyorsított személyvonat Székesfehérvár felé haladt, és legközelebb csak ott állt meg. Anna örült ennek, mert így félórával előbb érhetett haza. Utazás közben eszébe jutott, hogy barátnőjének nem is mesélt róla, hogy újra együtt vannak Zsolttal. Felhívta Zsanettet, aki végighallgatta, majd nagyot sóhajtott.

– Örülök annak, hogy boldog vagy. Bár tudod, mi a véleményem erről. Nem lenne szabad!

– Tudom, és félek is egy kicsit. Egyszer ki fog derülni, és nem akarom, hogy eltiltsanak tőle.

– Rám mindig számíthatsz. Ha találkoztok, szívesen falazok nektek.

– Olyan jó, hogy ilyen megértő vagy!

– Reméljük, hogy minden rendben lesz majd.

Otthon senki sem vette észre, hogy Anna egész nap ruhát nézett, ám végül üres kézzel tért haza. Egyedül húga nézett rá gyanakvóan, amikor nővére mosolyogva lépett be a szobájukba, majd leült az íróasztalához, hogy nekilásson a leckéknek. Szeme csillogott a boldogságtól, ajka ok nélkül mosolygott.

– Veled meg mi történt? Nyertél a lottón? – kérdezte húga, és nem tudta levenni a szemét vigyorgó testvéréről.

– Dehogy, ez annál sokkal jobb! – felelte.

– Na, ne kertelj! Kíváncsivá tettél!

Anna ránézett Letire, és azt latolgatta vajon elmondja-e neki, vagy sem. A teljes igazságot nem mondhatta el, persze, de miért ne avathatná be egy kis részletbe. Végül úgy döntött elmondja.

– Járok valakivel.

– Zsolttal?

Anna döbbenten fordult Leti felé.

– Honnan veszed ezt? – fogalma sem volt róla, vajon honnan tudhatja.

– Nem emlékszel? Előttem mesélted a barátnődnek a telefonban, hogy randira hívott az a Zsolt nevű srác.

– Ja, igen… Tényleg. – Teljesen kiment a fejéből ez az emlék. Valóban mesélt Zsoltról a húga előtt, de akkor még nem tudta róla, hogy a fiú az unokatestvére.

A suliban részletesebben elmesélte Zsanettnek, mit csináltak Budafokon. Mesélt neki Leventéről és az állapotáról is. Szinte egész nap csak Zsoltról áradozott barátnőjének, aki mosolyogva hallgatta.

– Észrevetted, hogy más témáról a mai napon nem is beszéltünk, csak a te nagy szerelmedről?

– Bocs, ne haragudj, csak tudod…

– Szerelmes vagy. Normális, hogy ilyenkor nem tudsz másra gondolni. Bárcsak én is szerelmes lennék – sóhajtott Zsanett.

Iskola után otthon Anna oldalakat írt a naplójába szerelméről. A bocsánatkérő levelet is beleragasztotta. Amikor húga belépett a szobába, Anna megrémült, és becsapta a kis füzetét. Mindig magánál hordta, nehogy Leti beleolvasson.

Csütörtökön elmaradt az utolsó órája, így előbb hazamehetett.

Éppen kilépett az iskola épületéből, amikor mobilja megrezzent a zsebében. Zsolt hívta. Anna szíve a torkába ugrott.

– Szia, Picim – köszöntötte Anna.

– Szia, Cica. Hogy vagy? Hogy telnek a napjaid?

– Lassan, mert minden percben a hétvégét várom.

– Nekem is valahogy így. Tudod, gondolkodtam, és nem bírok várni szombatig. Már pénteken látni akarlak! Meddig vagy suliban?

– Délután háromig. – Anna szája a füléig húzódott.

– Jó rendben. Pénteken megírom majd sms-ben, hogy mikor érek be Fehérvárra.

– Rendben! Szeretlek!

– Én is, örökké!

*

Így, hogy Anna tudta Zsolt egy nappal korábban jön, úgy érezte a napok repülnek. Nevetségesnek tartotta, hiszen csak egy nap különbségről volt szó, de még is, valahogy gyorsabban lettek a nappalokból éjszakák, az éjszakákból pedig nappalok.

Anna türelmetlenül várakozott az emberektől hemzsegő vasútállomáson. Amikor bemondták, hogy az egyes vágányra érkezik a Budapest Déli pályaudvarról érkező vonat, Anna megindult a vágány felé. A piros szerelvény látványa boldogsággal töltötte el a szívét és a lelkét. Imádta, pedig tudta, hogy ahogy elhozta kedvesét, úgy el is fogja vinni tőle.

Az emberek leszálltak, és elindultak a bejárat felé. Anna izgatottan kereste Zsoltot, és hamar meg is pillantotta, ahogy mosolyogva közeledett hozzá.

– Szia, édesem! – Zsolt megcsókolta, majd megölelte. – Hiányoztál!

– Te is nekem! Levente hogy van?

Ahogy feltette ezt a kérdést, meg is bánta. Zsolt mosolya lehervadt, és szomorúság ült ki arcára.

– Két nappal ezelőtt nagyon rosszul volt. Pedig csak a kórházi kertbe mentünk le sétálni…

– Ó, szívem, annyira sajnálom!

– Folyton feküdnie kell és pihennie, mert egy kisebb megerőltetéstől is befulladhat.

Anna megszorította Zsolt kezét, ezzel jelezve, mennyire sajnálja.

– Mikor nála jártunk, én nem láttam olyan betegnek…

– Ha pihen rendesen, és nem császkál el, akkor a sápadtságán kívül, más tünetet nagyon nem látsz rajta.

– Ja, értem.

 Zsolt kézen fogta barátnőjét, és elindultak a városba. Az eső csöpörögni kezdett, így Anna kitalálta, hová ülhetnének be.

A Soho bárba elegáns széles lépcső vezetett, melynek szegélyét világító kis lámpák díszítették. A helység talpazatát apró csillogó fénypöttyök borították ezzel kölcsönözve olyan érzést, mintha az ember a csillagokon járna. Hatalmas kerek asztalok fogadták a vendégeket, a kényelemről pedig az asztalokat körül ölelő bőrkanapék gondoskodtak. Zsolt mosolyogva foglalt helyet Anna mellett, aki szorosan hozzábújt, mikor a fiú átkarolta.

Áttanulmányozták az itallapot végül mindketten egyetértettek abban, hogy elég, ha csak vizet rendelnek. Amíg a pincért várták, Anna a koktélokat nézegette.

– De drága ez a koktél!

– Melyikre gondolsz? – érdeklődött Zsolt.

– A Mojitora. Ez a legdrágább.

– Mutasd!

Zsolt átvette az itallapot, és megnézte. A pincér ekkor ért oda hozzájuk.

– Jó napot. Mit hozhatok?

– Egy Mojitot – vágta rá Zsolt gondolkodás nélkül.

Anna álla leesett. Nem vizet akartak rendelni?

– Rendben. Máris hozom. – A pincér már ott sem volt.

Zsolt akkor kapott észbe, amikor megpillantotta Anna döbbent arcát.

– Jesszus, nem ezt akartam! – csapott a homlokára. – Pont a Mojitot olvastam, és kicsúszott a számon.

Anna felnevetett.

– Mennyibe is kerül?! – Zsolt felcsapta az itallapot és megnézte. Megkönnyebbülten tette vissza az asztalra.

– Jól van. Annyi van nálam, és még haza is tudok menni.

– De gazdag vagy! – viccelődött Anna, majd megsimogatta a fiú arcát.

Felesben elfogyasztották az italt.

– Hoztam neked valamit – mondta.

– Mit? – Anna szeme felcsillant.

Zsolt a farmerzsebébe nyúlt, és előhúzott egy ékszertasakot.

– Remélem tetszeni fog.

A lány izgatottan húzta meg a zsák pici madzagját. Belenyúlt, és egy nyakláncot húzott elő, melynek medálja félszívet ábrázolt.

– Jaj, Zsolt! Ez nagyon szép!

– Gondolom, kitalálod, hol fog lógni a szív másik fele.

Anna Zsolt nyakára pillantott, ahol meglátta a medál párját.

– Te hordod a másik felét!

– Igen – felelte mosolyogva Zsolt.

Anna átkarolta a fiút, és egy hatalmas csókot nyomott az arcára, majd az ajkára.

– Köszönöm!

– Nagyon szívesen!

– Annyira hiányoztál, hogy azt elmondani nem tudom! – szólt Zsolt.

– Te is nekem! Olyan jó újra veled lenni! – Anna mélyen beleszippantott a fiú ingjébe, hogy a jól ismert finom illatát, míg távol vannak egymástól, megőrizhesse. Zsolt gyengéden végig simított az arcán. Anna csókot lehelt a fiú ujjaira, majd tengerkék szemébe nézett, amitől szíve heves zakatolásba kezdett. Újra megkívánta őt. Annyira kívánta, mint még soha. Bárcsak ne kellene titokban találkozniuk. Bárcsak együtt lehetnének… Zsolt nyelt egyet, keretbe fogta a lány arcát és szájon csókolta. Anna teste szinte azonnal reagált a fiú puha édes ajkaira. Viszonozta a vággyal teli csókot, bódultan ujjait végig fésülte a fiú borzos haján, majd tarkójánál megmarkolta azt. Zsolt ajkaiba nyögött és még hevesebben kezdte csókolni őt.

Egy hangosan viháncoló banda haladt el mellettük, ami kizökkentette őket a kínzó buborékukból. Zsolt homályos tekintettel húzta féloldalasra ajkát. Anna kapkodva vette a levegőt, majd ajkába harapva tudatosult benne mit tettek az előbb. Szája mosolyra húzódott és a fiú ajkába suttogta:

– Szobára kellene mennünk…

– Tudom – kuncogott Zsolt –, de sajnos nem lehet…

Anna tisztában volt vele. Egy hotel drága dolog lenne, és Zsoltnak még nem volt saját keresete. Nagy valószínűséggel, ahogy ő sem, úgy a fiú sem úgy készült, hogy szeretkezni akarnak majd. Zsolt meglebegtette ingét, és hosszasan kifújta a levegőt.

– Kicsit melegem lett.

– Égünk a vágytól – mondta kacéran Anna.

Zsolt arca újra elhomályosult, mutatóujját Anna nyaklánca mögé dugta, hogy közelebb húzhassa magához. Ajkuk ismét egymásra talált, és percekig nem is hagyták abba. Anna átadta magát Zsoltnak, és hagyta, hogy elsodorja az érzékek világába. Teste újra lázba jött, keze önállóan mozgott, átkarolva a fiú nyakát, még szorosabban magához húzva. A bárba egyre többen érkeztek, és a zsivaj is egyre hangosodott. Mégis Anna kihallott egy apró megjegyzést, ami egy nő ajkát hagyhatta el: Miért nem mennek szobára?

Anna legbelül mosolygott, bár legszívesebben a hang irányába felmutatta volna középső ujját, de nem tette. Annyit nem ért az egész, hogy ezzel tönkretegye ezt a gyönyörű, édes pillanatot. Kínozták Zsolttal egymást, mégis ennél szebb és jobb kínzást el sem tudott volna képzelni. Az igazi fájdalom akkor kezdődik, amikor Zsolt hazamegy és nélküle kell teljes napokat töltenie. Bár hangját hallani fogja a telefonban, írását pedig látni az MSN-en, ez mégsem elegendő az üresség kitöltésére. Össze sem hasonlítható, hiszen annál jobb nincsen, ha érezheti őt, hallhatja édes bús hangját, ami cirógatja fülét, ha hozzá szól, gyönyörű tengerkék szemébe nézhet, amitől folyton elfelejt lélegezni. Mindezek nélkül mérhetetlenül üresnek érzi mindennapjait. Mintha egy részét vennék el tőle. A másik felét. 

Zsolt elhúzódott Annától, hogy levegőhöz jusson.

– Uh, Picim…

– Tudom – suttogta Anna, és kissé távolabb húzódott a fiútól, hogy gondolatai kitisztulhassanak. Zsolt körbetekintett. Anna mosolyogva figyelte szerelmét, aki úgy tekintett körbe, mintha elfelejtette volna, hol is van. Órájára nézett, majd fájdalmasan Annára pillantott. Ne! Nem mehet még el! Hisz alig voltak együtt!

– Már hét óra van. Indulnom kell, mert későn fogok hazaérni – Zsolt hangja elgyötörten csengett. Látszott, mennyire gyűlölte végigmondani ezt a mondatot, és ez melegséggel töltötte el szívét, hiszen nem csak neki, hanem Zsoltnak is ugyanolyan fájó a búcsú pillanata.

A fiú intett a pincérnek, aki hamarosan megjelent mellettük, így rendezhette a számlát. Zsolt fel akart állni a kanapéról, majd gyorsan meggondolta magát. Anna csodálkozva nézett rá, nem értette miért huppant vissza. Talán mégis ad maguknak még egy órát?

– Mi történt? Miért nem indulunk?

– Nem állhatok így fel… – szeme lefele tekintett, Anna pedig nem értette egészen addig, amíg nem követte a fiú pillantását. Tenyerét szájához emelve vihogott.

– Ebből a szempontból nektek könnyű dolgotok van… Nekem, most várnom kell egy kicsit – magyarázta somolyogva.

– Gondolj a melegekre – nevetett tovább Anna, majd arcon csókolta szerelmét.

– De jól mulatsz ezen, még a szarvacskáid is kinőttek!

Anna még hangosabban felnevetett.

*

A vasútállomáson Anna szorosan bújt a fiú ölelő karjaiba. Bársonyos szellő simogatta arcukat, Anna pedig újra és újra magába szippanthatta a fiú ruhájából áradó öblítő és parfüm illatának egyvelegét. Hát eljött ez a pillanat is. A legkevésbé várt pillanat. A piros szerelvény lassan bekúszott az egyes vágányra, melyre Anna gyűlölködve meredt. Elviszi tőle szerelmét egy újabb teljes hétre. Zsolt ajka megnyugtatóan pihent a lány feje búbján, apró puszikat adva. 

– Tényleg, mit fogsz mondani édesanyádnak? Hol voltál? – nézett fel a fiúra, aki lepillantott rá gyönyörűséges szemével.

– Tárnokon, az egyik haveromnál.

Anna elmosolyodott.

– És te?

– Én meg a barátnőmnél lógtam.

Zsolt csókot lehelt Anna arcára.

– Hívni foglak, szerelmem – suttogta. A vonatra megkezdték a beszállást, Zsolt lassú léptekkel megindult felé, de Anna kezét nem eresztette.

– Gyere velem Budafokra! – viccelődött Zsolt, de Anna mosolyogva a fiú vállára ejtette fejét.

– Jaj, Zsolt. Ne fájdítsd a szívem.

– Ne haragudj. Vigyázz magadra, picim! Ne állj szóba idegenekkel!

Anna elnevette magát.

– Rendben, nem fogok.

– Mennem kell…

Egy utolsó csók, ami már nem volt összehasonlítható a Soho bárban történt csókkal majd Zsolt felszállt a vonatra, ami egy időre újra elszakította egymástól a szerelmespárt.

A hétvégéket Anna a „barátnőjénél”, Zsolt pedig „Tárnokon” töltötte. Hétköznap, iskola után, tanulás helyett, mindketten a számítógéphez ültek, és MSN-en beszélgettek egymással. Egyre nehezebben viselték el, hogy nem lehettek együtt. Így teltek el a hetek, hónapok. Anna folyton titokzatoskodott húga előtt, aki gyanakodni kezdett.

*

Az idő hidegre fordult, és több centis hó esett az éjjel. Az első hétvége, amit a hó miatt el kellett halasztaniuk. Anna majdnem sírva fakadt, amikor Zsolt felhívta, és közölte vele a rossz hírt. De, hogy megvigasztalja, mondott egy jót is. Édesanyjával megbeszélte, hogy december harmincegyedikét, azaz a szilvesztert nála töltheti.

– Tényleg? Nálatok alhatok szilveszterkor?

– Igen. Anyám nem sejt semmit. Azt hiszi, pusztán rokoni látogatás.

Anna nagyon boldog lett. Hónapok óta nem lehettek együtt úgy. És most egy egész éjszakát tölthet vele. A gondolatra szinte az egész teste belezsibbadt. Miután letették a telefont, Anna szaladt is a szobájába megírni naplójának a jó hírt. Már majdnem elkészült vele, amikor húga belépett, és Anna rémületében összecsapta a füzetét. Bár nem érti, miért tette, hiszen húgát sose érdekelte, mit irkál bele. Egyszerűen csak félt, hogy kiderül a nagy titok.

– Nem kell titkolóznod előttem, nővérkém. Már mindent tudok. Ezzel a feltűnő viselkedéseddel felkeltetted az érdeklődésemet, és elolvastam a naplódat.

Anna álla leesett a döbbenettől.

– Ne aggódj, nem mondom meg anyunak. De szeretném, ha tudnád, hogy szerintem neked nincs ki mind a négy kereked! Nem lehetsz együtt az unokatestvéreddel! Ez vérfertőzés!

Húga minden szava késként hatolt a szívébe, mivel tudta, igaza van.

– Örökre nem lehettek együtt. Nem fogjátok tudni titokban tartani. Mégis, hogy és mikor jöttetek össze?

Anna nem látta értelmét tagadni, így elmesélte húgának, hogy szerelmük még a rokonlátogatás előtt kialakult. Leti döbbenten hallgatta végig.

– Nem irigyellek.

Leti őszintén megsajnálta testvérét. Megígérte neki, hogy ha kell, ő is segít a falazásban. És reméli, nővére hamar kigyógyul ebből a szerelemből.

A karácsony csodálatosan zajlott. A család minden évben összejött. Ebéd, ajándékosztás, iszogatás, zenehallgatás. Anna ekkor úgy döntött, ideje lenne szólni édesanyjának, hogy a szilvesztert már Budán szeretné tölteni.

– Anya, szeretnék kérdezni valamit.

– Mondjad.

– Zsolt, tudod, az unokatesóm Budáról, meghívott szilveszterre hozzájuk. Felmehetek?

Édesanyja nem látszott meglepettnek. Ezt furcsállta is Anna. Vajon miért?

– Persze, szívem. Menjél csak nyugodtan. Nála biztosan jobban éreznéd magad – mondta az anyja, majd Annára kacsintott.

Úristen! Tudja?! És nem mérges miatta? De miért nem szólt róla, hogy tudja?

– Tudod? – súgta.

– Az édesanyád vagyok! Engem nem tudsz átverni. Azt hiszed, nem csillog a szemed, mikor vele beszélgetsz msn-en? Hogy nem látom mennyire szerelmes vagy belé?

Anna elpirult. Szégyellte magát, hogy így lebukott, és hogy megpróbálta átverni édesanyját.

– Nem haragszol érte? – kérdezte félénken.

– Nem örülök neki. De én nem vagyok az az „eltiltalak tőle” típus. Majd rájössz magadtól.

– Köszönöm. – Anna megölelte édesanyját. Szívéről hatalmas kő esett le. Édesanyja nem tiltja el szerelmétől. Már csak Évának kell megtudnia, de vele kapcsolatban Anna úgy érezte nem lesznek ennyire szerencsések.

– Éva tud róla? – zökkentette ki gondolataiból Berta.

Ajaj!

– Nem, senki se tud róla.

Anyja rosszallóan tekintett lányára.

– Egyszer muszáj lesz megmondanotok neki.

– Igen, tudom.

Ha úgy alakulna, hogy Zsolt édesanyja hallani sem akar a kapcsolatukról, akkor sem lesz semmi gond. Hiszen iskola után, akár össze is költözhetnének Zsolttal. De mi van akkor, ha Zsolt annyira szereti az anyját, hogy inkább őt válassza? Anna rettenetesen bízott abban, hogy Éva is lesz olyan megértő, mint Berta.