10. Fejezet. Szilveszter

"Bárhogy reagáljanak rá, soha nem foglak elengedni!"

Pálfi Zsolt

Anna, amint lelépett a vonatról, Zsolthoz szaladt, aki tárt karokkal fülig érő mosollyal várta őt. A nyakába ugrott, a fiú pedig megpörgette a levegőben. A boldogság egész testét árjárta, szíve zakatolt mellkasában. Milyen csodálatos érzés szerelmesnek lenni, és szeretve lenni. Öt napja nem érezhette őt ilyen közel magához, ezért most minden percért hálás volt.

– El se hiszem, hogy az enyém vagy két napig! – hadarta örömittasan Zsolt.

– Szeretlek! – Anna teljes szívéből, őszintén mondta ki immáron egyenesen a szemébe. Napokig csak egy mobiltelefonnak, vagy lepötyögött szóként adhatta át a fiúnak, de most itt állt előtte végre újra. A tudattól, hogy most nem csak röpke pár órájuk van, hanem két teljes napjuk, sikítani tudott volna örömében.

            Ismét összeforrt a szájuk. Érezték mindketten, mennyire kívánják már egymást. Jó ideje nem lehetett részük intim pillanatokban. Boldogok voltak, hogy ma végre egymáséi lehetnek. A hideg levegő csípte arcukat, a hó szállingózott, ruhájukon itt-ott megtapadt egy-egy gyönyörű hópihecsillag. Zsolt kézen fogta Annát, majd megindult vele a buszmegállóba.

Nem kellett sokat várniuk a buszra, ami felvitte őket a dombra. Hamar hazaértek, de tudták, óvatosnak kell lenniük, nem mutathatják ki, mennyire szeretik egymást. Tisztes távolságot tartottak hát egymástól, amikor Éva köszöntötte őket. Rocky, már nem ugatta meg, helyette farkcsóválva köszöntötte.

– Szia, kedveském! Gyere csak beljebb bátran. Vedd le a cipődet! Zsoltikám keres neked papucsot – pillantott Éva a fiára, miközben Annát beljebb kísérte.

– Készítettem rántott húst pürével. Szereted, ugye?

– Van olyan, aki nem? – bátorodott fel Anna.

            Éva asztalhoz ültette a gyerekeket, majd ő is csatlakozott.

– Laci bácsi nem eszik? – kérdezte érdeklődve Anna, amikor észrevette, hogy csak hárman esznek.

– Nem. Ő nincsen itthon. Dolgozik. Na, ízlik?

– Nagyon jó. Imádom!

            Zsolt nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Tetszett neki ez a pillanat, mintha túl volnának az igazságon, és minden a legnagyobb rendben lenne. Csak remélhetik, hogy valóban így is lesz. Anna mesélt Évának az otthoni életéről, a tanulmányairól. Éva érdeklődve hallgatta.

            Az ebéddel hamar végeztek, és Zsolt el is rabolta Annát édesanyjától, azzal az indokkal, hogy meg akar neki mutatni valamit a gépén.

– Persze, menjetek csak.

Zsolt kettesével vette a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb fent lehessen. Anna nem szokott ehhez hozzá, hogy meredek lépcsőfokokat másszon, kissé tériszonyos volt, ezért lassabb tempóval indult neki.

            A szobába lépve leült az ágyra, és végigsimított kezével az ágytakarón.

– Furcsa, hogy végre kettesben lehetünk – nézett fel Zsoltra, aki gyanúsan méregette. – Mi van, zeller ragadt a fogamra? – kacagott fel.

– Ezt a látványt sosem akarom elfelejteni… Várj, ne mozdulj! – intett a kezével a fiú, és kotorászni kezdett az egyik szekrényben. Anna azonnal észrevett egy hasonló mappát, mint amit az első találkozásukkor a kutyája elvett a fiútól.

– Több ilyen mappád is van? – kérdezte kíváncsian, mire Zsolt becsukta a szekrényt, és felkapott az asztaláról egy ceruzát.

– Ez, kérlek, egy egyedi mappa, amilyen senki másnak nincs – mutatta fel.

– Igazán? Azt hittem, tonnaszámra gyártanak ilyeneket.

– Nem hiszem. – Azzal kinyitotta a mappát. – Ebben ugyanis a saját kis titkaim vannak. – Előhúzott belőle egy hófehér papírlapot, amit rátett, miközben visszament oda, ahol az előbb állt. Karján tartva a mappát a ceruzával olyan mozdulatokat tett, mintha szakavatott művész lenne. Annát valahogy mosolygásra késztette az, ahogy Zsolt grimaszolt, míg a ceruza hegye karcos hanggal bejárta a lapot. Anna nem mert szólni. A pillanat varázsa körüllengte, és ez a némaság kettejük között nem a kínos hallgatásról szólt, hanem valami sokkal többről. Mintha a lelkük egyesült volna a papíron.

– Kész is – vágta zsebre a ceruzát Zsolt. – A tökéletes pillanat. Ez lehetne a címe.

– Megnézhetem? – kelt fel Anna, de Zsolt már mellé ért. A lánynak leesett az álla, amikor meglátta. Mintha csak tükörbe nézett volna, az arca úgy nézett vissza rá. Ujját végighúzta a képen, mintha csak azt akarná kipuhatolni, hogy ha megérinti a rajzot, vajon érzi-e a saját bőrén is. – Ez gyönyörű – pillantott fel Zsolt kék szemébe.

 – Tetszik? – húzta magához a lányt, és ajkait a homlokához érintette. – Akkor megtarthatom?

– Nem is mondtad, hogy tudsz rajzolni. Mit titkolsz még előlem? – játszotta meg a sértődöttet Anna, és kissé elhúzódott Zsolttól.

– Na jó, bevallom, hogy titokban lány vagyok – nyújtotta ki a nyelvét, amit Anna egy hirtelen mozdulattal elkapott a fogaival, és nem engedve hozzáérintette sajátját, hogy csókban forrjanak össze…

– Azt hiszem – lehelte Anna –, most újra be kell bizonyítanod, hogy nem vagy lány… – És ledőltek az ágyra. Zsolt magukra rántotta a takarót, és mindent elkövetett, hogy Annának ez legyen élete legjobb pillanata.

*

Kimerülten, és kielégülten feküdtek az ágyban, egymást átkarolva. A ruhájukat visszavették a biztonság kedvéért. Csendben feküdtek eltöprengve az elmúlt perceken.

Zsolt hangosan sóhajtott egyet.

– Mi az? Mi a baj?

– Semmi. – Hangjából érződött, hogy füllentett.

– Zsolt! – szólt rá Anna.

– Á, csak annyi – ne értsd félre, csodásan éreztem magam –, de mégse volt az igazi.

Anna értetlenül pislogott szerelmére.

– Miért, mi volt a baj?

– Te tökéletes voltál! Én nem tudtam teljesen átadni magam az érzésnek.

– Miért? – kérdezte Anna.

– Mert közben figyelnem kellett a külső zajokra, a lépcsőre, hogy nem jönnek-e fel rajta.

– Jaj, annyira sajnálom.

Anna őszintén megsajnálta. Ez így tényleg kellemetlen lehetett neki.

– Akkor többet nem csináljuk. Majd elmegyünk egy hotelbe, vagy ilyesmi – javasolta, miközben hatalmasakat pislogott a fiúra nézve.

– Nem! Az kizárt, hogy ma éjszaka ne legyél újra az enyém! – rázta fejét Zsolt.

Anna elmosolyodott. Zsolt puszit nyomott a lány homlokára, majd kiugrott az ágyból.

– Van kedved meglátogatni Leventét? Nagyon örülne neked. Itthon meg úgy sem bújhatunk össze, Levinél viszont igen.

– Meggyőztél!

Anna is kimászott az ágyból, majd megkérte Zsoltot, hogy hozzon neki egy fésűt. Ilyen kócos hajjal mégse jelenhet meg Éva előtt. Mit mondana neki?

Zsolt beletúrt Anna hajába.

– Majd megmondjuk neki az igazat.

– Na, persze! – nevetett Anna.

Anna megfésülködve, üdén, kipirult arccal jelent meg Éva előtt.

– Anyu, elviszem Annát Levihez. Bemutatom neki.

– Rendben, aranyom. Én már voltam bent nála. Elég szomorúnak látszott, de nem akart róla beszélni.

– Na, majd én kiszedem belőle, mi a baja.

Zsolt felkapta magára fekete dzsekijét, majd leszedte a kulcstartóról a kulcsát.

– Majd érkezünk.

– Csókolom – köszönt Anna, Zsolt udvariasan előre engedte.

Rocky vidáman köszöntötte őket, Anna megsimogatta a kutya selymes bundáját. Amíg nem szálltak buszra, nem érintették egymást. Muszáj volt óvatosnak lenniük. Ahogy messze kerültek Budafoktól, Zsolt már bátran magához ölelte a lányt, és megcsókolta.

A kórházban Levente nagy örömmel fogadta őket. Szomorúság nem látszott az arcán, ezért Zsolt nem értette, miről beszélt édesanyja.

– Anyu mondta, hogy rosszkedvű voltál.

– Csak a szokásos. Unom, hogy ez az otthonom, tudod.

Zsolt megértően bólintott.

– Hogy vagytok szerelmesek? Tudnak már rólatok az ősök? – kérdezte Levente.

– Nem – vágta rá Zsolt.

Anna eleinte habozott, végül úgy döntött, itt nyugodtan elmondhatja.

– De, az én édesanyám meg a húgom.

Zsolt döbbenten fordult Annához.

– Micsoda? Ezt eddig miért nem mondtad el?

– Mert annyira boldog voltam, hogy veled lehetek, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Ne haragudj.

– Nem haragszom, te buta. Csak ez olyan dolog, amit szerintem nem lehet elfelejteni. Mit szóltak hozzá?

Levente is kíváncsian figyelte Annát.

– A húgom őrültnek tart, de anyu nem. Ő azt mondta, hogy tegyem azt, amit jónak látok. Majd úgy is tanulok belőle.

Zsolt megkönnyebbülésében nagyot sóhajtott.

– Az első felvonáson túl vagytok – vigyorgott Levente.

Anna elnevette magát. Ahhoz képest, milyen beteg ez a Levente, nagyon jó humorérzékkel rendelkezik. Irigyelte ezért. Ő tudta magáról, hogy erre nem lenne képes.

– A szilvesztert merre töltitek? – érdeklődött Levente.

– Leginkább otthon – válaszolta Zsolt.

Anna elpirult.

– Ja, értem én! Nagyon bátor vagy öcsém. Majd szorítok, hogy anyunk rajta ne kapjon titeket. Az biztos, hogy ott ájulna el – vigyorgott a testvére.

Zsolt viccből Levi karjára csapott. – Most már elég lesz!

– Áú! – nevetett Levente.

Egy nővér jelent meg a kórterem ajtajában.

– Sajnálom, de vége a látogatási időnek. Menniük kell.

Levente arcán az öröm bánattá torzult. Zsolt biztatásként megszorította a kezét.

Anna puszit adott neki, majd csendben és szomorúan távoztak. Olyan jól érezték magukat Levi társaságában, hogy teljesen megfeledkeztek az időről. Későre járt, kint már régen besötétedett. Nem akartak hazamenni, mert otthon nem lehettek együtt. Úgy döntöttek, még nem térnek vissza. Zsolt telefonált is édesanyjának, hogy csak késő este érkeznek. Éva hangjából érződött a csalódottság.

– De azért hazajöttök koccintani, ugye?

– Éjfél előtt bőven otthon leszünk! – nyugtatta meg Zsolt.

– Rendben. Vigyázzatok magatokra! Sok részeg ember járkál odakint ilyenkor.

– Nyugi, anya, nem esik bajunk!

A fiatalok kéz a kézben sétáltak Budafok utcáin. Csípős szél simogatta arcukat, de a porcukorként kavargó hópelyhek most nem szállingóztak a házak felett. Az idő hideg volt, ők mégsem fáztak. Szerelmük, boldogságuk melegen tartotta őket.

– Kérdezhetek valamit, Zsolt? – Anna megállt, hogy nyugodtan a szemébe nézhessen. A fiú érdeklődve pillantott le rá. Olyan édesen nézte őt, hogy legszívesebben hatalmas cuppanóst nyomott volna a kipirult arcára.

– Persze.

– Most, hogy tudja az édesanyám, és a húgom… Nem kellene Évának is megmondanunk?

Zsolt elhúzta a száját, de közben bólintott.

– Meg kellene. Nekem sem jó, hogy titkolom előle. De meg szeretném várni a megfelelő pillanatot.

– Értem – Anna lesütötte szemét, de Zsolt az állánál fogva lassan visszatolta, hogy újra belenézhessen Anna csokoládébarna szemébe.

– Minden rendben lesz! Ha anyám mégsem tud megbarátkozni majd a helyzettel, én akkor sem foglak elhagyni!

Anna mosolyogva temette arcát a fiú tenyerébe. Zsolt magához húzta és megcsókolta. A lány ajka forrón tapadt az övére, és azonnal megszűnt a hideg téli idő érzete. Csak ők voltak, és a forró édes csókjuk.

– Lassan vissza kéne mennünk. Nem akarom, hogy édesanyád gyanakodni kezdjen – aggódott Anna.

– Igazad van.

Zsolt nem akart arról szólni Annának, hogy édesanyja hangja nem csak csalódott volt, hanem gyanakvó is. De nem foglalkozott vele. Ő csak Annával akart lenni, gondoljon bármit az édesanyja.

*

Éjfélkor koccintottak, és boldog újévet kívántak egymásnak. Éva belekortyolt a pezsgőbe, majd letette az asztalra.

– Végre, most már mehetek aludni. Nem szeretem ezt az ünnepet, sokáig ébren kell maradni.

Zsolt és Anna nevettek.

– Aztán ti se legyetek fent túl sokáig, mert átalusszátok az egész napot! – mosolygott Éva.

Zsolt semmi jelét nem látta a gyanakvásnak, pedig a telefonban érződött rajta. Lehet, hogy csak félrehallotta.

A fiatalok ezt a pillanatot várták egész nap. Együtt, kettesben, és övék az egész éjszaka. A szobában Zsolt bekapcsolta a számítógépet, és halkan elindította rajta a zenét. A nyolcvanas, kilencvenes évek jellegzetes zenéi csendültek fel, de csak a romantikus fajták közül.

– Fél óra, és anyám alszik.

Anna mosolyogva tartotta Zsolt felé pezsgőspoharát, amit a fiú teletöltött.

Csendben iszogattak, majd miután kiürült az üveg, Zsolt felállt az ágyról és kezét nyújtotta a lánynak.

 Roxette-től a Listen to your heart zenéje indult, ami kiváló volt egy romantikus, meghitt, lassú tánchoz. 

– Táncolj velem, Anna!

A lányt meglepte Zsolt hirtelen felkérése. Ő is letette a poharát, és boldogan megfogta a fiú kezét. Zsolt magához húzta, kezét a derekára tette. Testük szorosan egymáshoz simult, arcuk szinte összeért. Roxette kitartóan énekelte „hallgass a szívedre” számát, és Anna már tudta, ez a dal az ő közös számuk lesz. Erről mindig Zsolt fog eszébe jutni, és az első közös éjszakájuk.

– Érzem, hogy fejbevágott a bor meg a pezsgő – állapította meg Anna kacéran.

– Én is érzem. Meg azt is, hogy mennyire szeretlek.

Zsolt csendben nézte őt, miközben lassan körkörösen mozogtak a szobában. Anna csodálattal pillantott fel rá, és elmondhatatlanul boldognak érezte magát. Bár csak titokban lehettek együtt, mégis mintha ez az egész tette volna még különlegesebbé a kapcsolatukat.

– Bárhogy reagáljanak rá, soha nem foglak elengedni! – szólt a fiú miután a zene véget ért.

– Én nem félek, mert nem tudnak elválasztani tőled. – Ebben teljesen biztos volt. Úgy érezte, szerelmük olyan erős, hogy semmi sem választhatja szét őket.

Következő dalként felcsendült Roxette-től az It must have been love. Anna a számítógép felé fordult, és mosolyogva állapította meg magában, hogy Zsolt a régi idők slágereit szereti jobban. Meg is akarta mondani neki, hogy jó ízlése van, de Zsolt tenyerével visszafordította Anna arcát és még mielőtt a lány szólhatott volna, szájon csókolta. Olyan szenvedéllyel vette birtokba a lányt, hogy ölelkezve az ágyba dőltek. Innentől már nem volt szükségük szavakra, szerelmük vezette őket, egészen a csillagokig.

*

A fény késkén hatolt át tudatán, erős lüktető fájdalmat hagyva maga után.  Anna a vendégszobában ébredt fel a számára előkészített ágyban. Még az éjszaka folyamán ment át, amikor Zsolt már elaludt. Nem örült neki, hiszen olyan jó érzés volt mellette feküdnie, de félt Évától és a lebukástól.

Ismét erős fájdalom hasított a fejébe. Álmos is volt még nagyon, ezért úgy döntött, visszaalszik. A szoba ajtaja viszont kinyílt. Anna kíváncsian dugta ki orrát a takaró alól. Évára tippelt. Biztos a reggeliről akar szólni, de nagy meglepetésére Zsolt sompolygott be a szobába. Anna szája a füléig húzódott.

– Szia, drága! – köszöntötte.

– Jó reggelt, picim. Bebújhatok hozzád? Nagyon rossz nélküled!

Anna nem bírt ellenállni ennek a kérésnek. Felemelte a takaróját, ezzel adva meg a választ.

Zsolt beugrott az ágyba. Szorosan Annához bújt, majd megcsókolta a vállát.

– Hiányoztál! – suttogta fülébe, szájával megcirógatta a lány fülcimpáját. Anna felkuncogott.

– Te is.

Zsolt tenyerét végighúzta Anna puha, bársonyos bőrén, majd mellein megpihentette. A lány nem lökte el magától, ő is ugyanerre vágyott. Érezte, hogy a fiú izgalomba jön.

– Zsolt, ezt nem kellene… Édesanyád is ébren van már – próbált józanul gondolkodni.

– De nem bírok betelni veled. Egy egész élet kevés lenne hozzá.

Zsolt Anna fölé magasodott, majd lehúzta a lány felsőjét. Édesen cirógatták egymást, amikor léptek zaja hallatszott a lépcsőről.

– Jaj, ne! – Zsolt egy pillanat alatt kiugrott az ágyból.

Anna szíve verdesni kezdett, gyomra görcsbe rándult. Első gondolata: Lebuktak. Kész, vége mindennek. Kapkodva kereste a felsőjét az ágyban, de nem találta. Lepillantott a földre, de ott sem látta. Hogy a fenébe szívódhatott fel pont most? A pánik szinte az egész lényét birtokba vette. Éva nem sokára benyit a szobába és rajta nem lesz ruha…

– Zsolt, nem találom a felsőm! – hadarta hisztérikusan, meg se moccanva az ágyból. Egész teste megmerevedett. Zsolt a takarójára mutatott majd artikuláltan eltátogta Annának mit tegyen.

– Húzd a nyakadig a takarót gyorsan!

Zsolt sem viselt túl sok ruhát, egyetlen mackónadrágban ácsorgott, és tudták, már nincs arra idő, hogy visszatérjen a szobájába. Éva fel is ért az emeletre. Hallani lehetett, hogy először fia szobájába pillantott be, azután a vendégszobához érkezett. Anna legszívesebben teljesen magára rántotta volna a takarót, hogy elbújhasson alatta. De tudta, hogy buta dolog lenne, és így még Zsoltot is magára hagyná.

– Itt vagy fiam? – kopogott illedelmesen, majd benyitott.

– Igen, anya, itt vagyok… Csak Annának állítottam be a TV-t, mert nem akart bejönni rajta a csatorna – magyarázta, de így is kínossá vált a helyzet. Kihallatszott Zsolt hangjából, hogy csak kamuzott. Ezzel az előadásával még egy vadidegent sem tudott volna átverni, nem hogy az édesanyját. Anna dobogó szívvel várta Éva reakcióját. Arcáról először döbbenetet, majd gyanakvást lehetett kiolvasni.

– Értem… Csak azért jöttem, hogy szóljak, kész a reggeli – válaszolta végül.

– Mindjárt megyünk.

Éva egyetlen hang nélkül visszacsukta az ajtót, és elindult le a földszintre.

– Szerinted rájött? – rémült meg Anna.

– Nem tudom.

Zsolt visszamászott az ágyba és feltúrta a takarót. Pillanatok alatt megtalálta Anna felsőjét.

– Tessék, itt van. Felöltözöm én is, és menjünk le. Ne maradjunk túl sokáig fönt.

Látszott Zsolton, hogy ideges, és Annát ettől még inkább elfogta a félelem.

A földszinten Anna helyet foglalt az asztalnál, de nem mert Éva szemébe nézni. Zsolt mellé ült, és nekiláttak a reggelinek. Éva természetesen viselkedett. Mosolygott és kedves volt a fiatalokhoz. Nem hozta fel a fent történteket. Anna is kezdett fellélegezni. Nem buktak le, Éva nem vett észre semmit. Vagy ha mégis, nem tulajdonította komolynak. A reggeli után visszamentek az emeletre, majd a szobába érve Zsolt becsukta az ajtót és nekidőlt.

– Ez meleg helyzet volt!

– Igen az. Szerinted? – Anna próbált olvasni Zsolt tekintetében, de nem jutott előrébb vele.

– Nem láttam rajta semmi változást. Szerintem nem sejt semmit. – A fiú leült Anna mellé. – Ne félj! Nem tud semmit.

Megsimogatta a lány hosszú barna haját, majd csókot lehelt a homlokára.

– Úgy megijedtem, hogy még a fejfájásom is elmúlt – jegyezte meg Anna fejét fogva.

– Tényleg! Nekem is! Észre se vettem, hogy már nem fáj – nevetett Zsolt.

Örömük nem tartott sokáig, mert az elválás nagyon fájdalmas volt. Nem köszönhettek el egymástól ölelkezve, csókolózva. Éva ragaszkodott hozzá, hogy leviszi Annát kocsival a budafoki vasútállomásra. Ráadásként kikísérte ő is a vonatig. Zsolt két puszit adott Anna arcára. Éva is így tett, majd integettek neki. Bár a lány mosolyogva lépett fel a vonatra, belül sikított. Hogy tehette ezt velük Éva? Miért kellett neki is jönnie?! Éva vigyorogva integetett tovább Annának, aki helyet foglalt az ablak mellett. Zsolt egy lépéssel hátrább állt anyjánál, így ő őszinte szomorúsággal jelezhette neki, hogy mennyire sajnálja ezt az egészet. Anna mosolyogva még visszaintett nekik, majd felsóhajtva széktámlájára dőlt, miután a vonat elhagyta Budafok megállóhelyet. Ennyi műmosolygást egész életében nem csinált még. Hogy ez milyen fárasztó tud lenni…

*

Az úton hazafele Zsolt némán ült az anyósülésen. Tekintetét az elsuhanó tájon tartotta, de igazából semmit sem látott. Annát látta maga előtt, ahogy mellette sétál a csendes hideg téli éjszakában, kipirult arcával fel-felpillant rá. Annát, ahogy megszeppenve ült az ágya szélén, miközben lapra rajzolta angyali arcát.

– Nincs semmi mondanivalód, fiam? – emlékeiből Éva indulatos hangja térítette ki.

A kérdés váratlanul érte Zsoltot. Hát mégis lebuktak volna? Még nem jött el az idő. Ez nem az az idő.

– Nincs. Mire gondolsz? – adta az ártatlant. Utálta magát érte, de úgy érezte most így a helyes.

– Tudod te nagyon jól! – Éva nem kertelt.

Zsolt továbbra is egész jól alakította az értetlent.

– Hát, legyen ahogy te akarod – felelte Éva, majd egészen hazáig nem szólt többet a fiához.