5. Fejezet. Vágyakozás

" A semmiből kerültél az utamba, mint egy nyári zápor. 

Szeretnék nap mint nap elázni."

Pálfi Zsolt

A lapos kavics lomhán csapódott a patakba, ezzel megriasztva több tucat apró halat. Anna újabb követ vett a kezébe, és az ujjai közt forgatva kíváncsian vizslatta, mintha abban reménykedne, valami szépséget talál rajta, de megállapította, hogy az is csak egy hétköznapi kavics, és elhajította.

Zsanett hangja zavarta meg, őt és a természet nyugalmas csendjét.

– Lefeküdtél vele a második randin?! Te nem vagy normális! Remélem tisztában vagy vele, hogy csak a szexért csinálta!

– Nem voltál ott, nem láttad, hogyan nézett rám! Hívni fog! Ebben biztos vagyok.

– Hetven kilométerre van tőled! Kizárt, hogy keresni fog! Pláne, hogy ilyen hamar megadtad neki, amit akart.

Anna elmosolyodott, és álmodozva meredt a patak csillogó vizére.

– Tudom, hogy túl gyorsan történt minden… De valahogy sodródtunk az árral. Még egyetlen fiú sem volt rám ilyen hatással.

– Nekem nem kell magyaráznod. Szépen megszegted a magadnak felállított szabályt.

Anna felkacagott. Teljesen elfeledkezett erről Zsolt közelében. Még szűz volt, amikor felállította ezt a szabályt, amit most megszegett.

– Kezdődő párkapcsolataid elején, egy hónapig nem fekszel le senkivel, ezzel is tesztelve mennyire vagy fontos neki – emlékeztette barátnője.

 Anna bólintott, és mobiljára pillantott. Úgy szuggerálta, mintha azon keresztül üzenni tudna Zsoltnak, hogy hívja föl.

Zsanett a karórájára pillantott.

– Dél elmúlt, és még nem telefonált… Hmm.

Anna dühösen talpra ugrott, és otthagyta Zsanettet.

– Haza megyek! Kezdesz idegesíteni az okoskodásoddal! Hívni fog!

Ekkor megrezzent a kezében szorongatott mobiltelefon. Sietve feloldotta a billentyűzárat, és hatalmas vigyorral arcán felolvasta az SMS-t.

– Na, ezt hallgasd meg mit írt nekem! „A semmiből kerültél az utamba, mint egy nyári zápor. Szeretnék nap, mint nap elázni!” Hát, nem édes? – visított fel örömittasan Anna, majd kapkodva bepötyögte válaszát, hogy tüdőgyulladásig ázna vele az esőben, majd elküldte neki.

Zsanett a szemét forgatta, de végül az ő ajkán is megjelent egy mosoly.

*

            Anna izgatottan ácsorgott a vasútállomás várójában. Ahogy a falióra nagy mutatója a tizenketteshez közelített, annál hevesebben dobogott a szíve. Zsanettnek végül nem lett igaza, mert Zsolt még aznap délután felhívta, és megbeszéltek egy újabb találkozót. Azóta se enni se aludni nem tudott, de az izgatottságtól nem érezte fáradtnak magát. Újra láthatja őt, és ez mindennél előrébb való volt. Az óra delet ütött, és Anna még levegőt is elfelejtett venni, csak nézte a kétszárnyú üvegajtót, ahonnan perceken belül emberek tömege fog kiözönleni. Egy pillanatra késztetést érzett, hogy elinduljon felé, de végül meggondolta magát. Ha a váróban marad, akkor biztosan nem kerülik el egymást, így hát mozdulatlan maradt, egyedül a szíve zakatolt vadul. Az üvegajtó kitárult, Anna arca pedig önkéntelenül mosolyra húzódott. Izgatottan cikázott a tekintete az emberek között, és egyre inkább aggódni kezdett. Bízott abban, hogy rögtön az elején felbukkan Zsolt, de még akkor sem látta sehol, amikor az érkezők nagy része elment mellette. Lehet, hogy meggondolta magát, és még sem jött el? Ahogy a kérdés elhangzott fejében Zsolt sziluettje tűnt fel az ajtó mögül, és mikor megpillantotta a lányt, az ajka féloldalas mosolyra húzódott. Anna egész teste lebénult, úgy érezte mindjárt összecsuklik. Megindult a fiú felé, a lábai remegtek, és érezte, hogy itt már nem csupán rajongásról van szó. Gyönyörű kék szemébe pillantva ismét elveszett, és nem érzékelt semmi mást a külvilágból, csak Zsoltot és önmagát. Minden más elhomályosult, és elcsendesedett. A fiú köszönés helyett, tenyerét a lány arcára simította, és finom csókot lehelt az ajkára. Anna behunyt szemmel adta át magát az örömteli érzésnek, hogy újra itt van, és érezheti édeskés illatát, ami lassan körbe ölelte.

A fiú újra mélyen a szemébe nézett.

– Be kell vallanom valamit. – Arca komolyra váltott, amitől Anna kissé megijedt. Vajon mit akar mondani? Reméli nem azt, hogy nem akarja folytatni…

– Mit? – suttogta Anna.

– Nagyon hiányoztál! Olyan furcsa ez az egész. Alig ismerlek, de otthon úgy éreztem már, hogy nélküled megfulladok.

Ez most felért egy szerelmi vallomással? Szívének heves zakatolása nem csillapodott, belsője örömtáncot járt, és legszívesebben egy hatalmasat sikított volna a váróteremben.

– Te is hiányoztál! Zsanett barátnőm azt mondogatta, hogy nem fogsz többé keresni, de mindvégig tudtam, hogy nem lesz igaza.

– Tudom, kicsit túl gyorsak voltunk, és ha gondolod, lassíthatunk.

– Benne vagyok!

            Zsolt megfogta a kezét, és elindultak a belváros felé. Andalogva sétálgattak Székesfehérváron, és a macskaköves, ódon kinézetű belvároshoz érve megálltak az első fagylaltozónál.

A fiú Annára pillantott, hogy elsőnek ő válasszon. A lány eleinte nem tudott választani, a bőség zavarába esett. Zsolt türelmesen várta, és mosolyognia kellett a lány döntésképtelenségén. Két-három perc elteltével, mindenki örömére megszületett.

– Egy citromosat, és puncsosat kérek!

Az eladók fellélegeztek, és vigyorogva teljesítették. Zsolt gondolkodás nélkül rendelt.

– Két vaníliásat.

Anna azonnal feléje kapta fejét.

– De miért nem kérsz vegyesen? Így legalább többféle ízt élvezhetsz – nézett rá értetlenül.

Az eladók megálltak, és várakozóan a fiúra néztek.

– Jó legyen! Akkor kérek, egy epreset, és vaníliásat! És, kérem, a vanília legyen a tetején!

Anna mosolyogva nyalt fagylaltjába, majd tovább folytatták útjukat.

– El nem tudod képzelni, mennyire imádom. Egyszerűen megunhatatlan! – magyarázta a vanília gombócra mutatva, majd boldogan nyalt bele, de olyan hévvel, hogy nyelvével lelökte a gombócot, ami a földre pottyant.

Anna felkacagott a fiú bánatos arcát látva.

– Jaj, szegénykém! – próbált együtt érző lenni.

– Nem szép dolog a káröröm! – vigyorgott Zsolt, majd játékosan a lány arcába nyomta az epres fagyit, amitől Anna még jobban kacagott. Visszavágóként ő is megtámadta fagyijával, és sikeresen az ő arcát is összekente. Anna leakarta törölni a tölcséréhez kapott apró szalvétával, de a fiú megelőzte, és a csókjával tisztította meg az arcát.

Nem is rossz ötlet!

A lány is lecsókolta az édes puncsos krémséget a fiúról, végül ajkuk egymásra talált, és nem is eresztette el egymást. Anna átkarolta a fiút, és puha ajkát ízlelgetve testét újra átjárta a vágy hulláma. Megkívánta. Biztos a fiú is hasonlóan érezhetett, mert mikor ajkuk elszakadt és a szemébe nézett az övé homályosan csillogott.

– Nehéz uralkodnom magamon – mondta majd ajkába harapott. Anna pirulva pislogott, de nem nagyon tudott mit felelni.

– Benő barátodat nem akarod újra meglátogatni? – kérdezte végül, amin a fiú felnevetett.

– Nem ér ő most rá. Meg amúgy is… – lépett közelebb hozzá Zsolt. – Lassítunk. Azt hiszem ezt magamnak is mondogatnom kell többször.

Anna kuncogva nyalt fagylaltjába. tovább indultak, és a Kati néni mágikusnak mondott szobránál a lány annak rendje módja szerint megcsípte az orrát, de Zsolt nem élt a lehetőséggel. Anna csodálkozva fordult a fiú után, aki széttárt karokkal, széles mosollyal arcán így szólt:

– Nem érzem szükségét. A szerencse már mellém szegődött – Kék szemét a lányéba fúrta, és finoman megérintette a puha arcát.

– A legszerencsésebb embernek érzem magam, amióta megismertelek.

Anna zavartan temette arcát a fiú tenyerébe. Olyan rég mondtak neki ilyen szépeket, érezte, belepirul.

            Leültek a zenélő óra elé, amit még évekkel ezelőtt tettek fel egy műemléképület falára. Tíz órától két óránként szólal meg a harangjáték, amin sorra jelennek meg a történelmi alakok.

– Úgy sajnálom, hogy ilyen messze lakunk egymástól! – sóhajtott Anna, miután a pad helyett Zsolt ölében fogalt helyet. Minél közelebb akarta érezni magához a fiút, aki mosolyogva ölelte át.

– A táv semmit sem számít! Van félre tett pénzem, ha kell, mindennap ideutazom, hogy láthassalak!

– Az drága játék – nevetett Anna.

– De te minden pénzt megérsz! – bizonygatta Zsolt miközben a lány nyakába fúrta az arcát.

Anna jólesően nevetett, és ismét birtokba vette a fiú édes ajkát. Imádta csókolni, és legszívesebben soha többé el sem engedte volna. Az idők végezetéig tudná ízlelgetni, miközben ujjait barna hajába túrja, melyen érződik a Head and shoulders jellegzetes illata. Lélegzésük felgyorsult, és vágytól bódulva hagyták abba a csókolózást.

– Jobb lesz, ha másként jártatjuk a szánkat, mert teljesen kikészítesz… – vallotta be Zsolt, amin Anna csak bólintott. Megértette, mert ő sem tudott másra gondolni csak arra, hogy lassan kigombolja a fiú ingét, hogy érinthesse és csókolhassa a mellkasát.

Mély levegőt véve, kilépett az öléből, és vigyorogva a kezét nyújtotta.

– Gyere, sétáljunk tovább, és kérdezgessünk egymástól. Egy filmben láttam, hogy ez egy jó ismerkedési játék – mondta Anna. Zsolt csodálkozva felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét, ami így a haja mögé kúszott. Ujjával oldalra szántotta hajtincsét, és ő is felállt a padról.

– Jó ötlet! – megfogta a lány kezét, és elindultak kifele a belvárosból.

A szél végig szántott az utcán némi port hozva magával, amitől Anna oldalra kapta a fejét, hogy a szemét védhesse. Mindketten egyszerre fordítottak hátat a szélnek, és úgy döntöttek visszafordulnak. Egyiküknek sem volt kedve széllel szemben sétálni.

– Van hobbid? – kérdezte kíváncsian Anna, miközben felnézett a fiúra.

– Filmgyűjtés. Szeretem a jó filmeket, és ami megfog azt meg is tartom. Egyszer majd mikor eljössz, hozzánk megmutatom. Egy egész falamat foglalja el csak a DVD polcállvány – tárta szét karját mutatva mekkora polcról van szó. Anna döbbenten nevetett. Ő is szerette a filmeket.

– Most én jövök. – vigyorgott Zsolt. Féloldalas mosolyától Anna megint olvadozni kezdett. Az apró ránc újra megjelent az ajka szélén, amire most bátran nyomott egy apró csókot.

– Ezt miért kaptam? – kérdezte mosolyogva.

– Csak. Miért? Zavar? Akkor nem csinálom többet – viccelődött Anna.

– Meg ne próbáld! Nincs is annál jobb, ha magamon érezhetem a gyönyörű ajkadat.

Anna zavarában pirulni kezdett.

A fiú mutatóujját végig simította a lány arcán.

– És imádom, amikor az arcod pirosodik, még szebb leszel tőle – jegyezte meg olyan hangsúllyal, hogy a lány egész teste belebizsergett.

– Ne mondj ilyeneket, mert lángra kap az arcom! – vihogott zavartan.

A fiú láthatóan élvezte a helyzetet, Anna pedig úgy érezte mostanra az egész feje olyan, mint egy piros paradicsom.

– Na, gyere ide, kis paradicsomom! – ölelte magához Zsolt.

Jaj, ne, de kínos!

Anna utálkozva temette arcát a fiú mellkasába. Nem szerette, amikor az arca így elárulja őt.

– Mi volt a legbizarrabb dolog, ami történt veled mostanában? – hangzott el a következő kérdés. Ez némiképp elterelte Annát, és érezte, hogy az arca kezd megnyugodni, így kibontakozott a fiú öleléséből. A bizarr szóra egyből álmának immáron homályos képe villant be.

– Szombat éjjel, igen bizarrnak mondható álmom volt – kezdett bele. – A Szabadság hídon láttam saját magamat, ahogy zokogtam, majd a folyóba ugrottam.

– Te jó ég! – Zsolt döbbenten pislogott, és közelebb vonta magához a lányt.

– Remélem nem vagy ilyen típus… – szólt halkan, miközben aggódva vizslatta a lányt.

– Nem! Dehogy is! Sose tudnám megölni magam. Persze az életben vannak fájdalmak, de úgy gondolom, hogy életünk akkor is csak egy van.

– Pontosan. Egy van, amire nagyon kell vigyázni.

– Mi tenne igazán boldoggá? – kérdezte Anna.

– Ha a bátyám meggyógyulna – felelte gondolkodás nélkül.– Iszonyú rossz érzés a tehetetlenség. Annyira segítenék rajta, de nem tudok – sóhajtotta.

– Megértem – Anna szomorúan pislogott a fiúra, aki keserű mosolyra húzta száját.

– Én bízom a gyógyulásában. Nem történhet másként, mert azt nem bírnám ki – folytatta, miközben kék szemével a távolba meredt.

– Ne mondj ilyeneket. Egészen biztos, hogy a segítség időben megfog érkezni.

Zsolt a lányra pillantott, szomorú szemébe pedig remény költözött. Nem szóltak egy szót sem, csak percekig merültek el egymás lelkében, végül a fiú közelebb hajolt, ujjaival keretbe zárta a lány arcát, és finom csókot lehelt az ajkára. Anna legszívesebben elsuttogta volna, hogy mennyire szereti, de nem merte. Félt attól, hogy vallomásával elüldözi, hisz csak pár napot töltöttek együtt. Nem értette, hogyan eshetett ilyen gyorsan szerelembe, de Zsolt az első pillanattól kezdve olyan dolgokat váltott ki belőle, amit senki más. Sosem volt szokása idegen embereket fogadásból csókolgatni, mégis Zsoltnál, kifordult önmagából és megtette. A fiú hatással volt rá minden téren.

            A bűvös szót egyikük sem mondta ki, de ez nem szegte kedvüket egy újabb találkozástól. Anna már teljesen biztos volt az érzéseiben, és Zsoltról oldalakat tudott írni naplójában. Éjszakánként nem tudott aludni, és mosolyogva olvasta a fiútól kapott SMS-eket, amik kitartóan érkeztek egészen éjfélig, végül jó éjszakát kívántak egymásnak. Anna cuppanós puszit nyomott a mobiljára és éjjeli szekrényére tette.

– Na, végre…– szólt álmosan Letícia.

Anna szívéhez kapott ijedtében. Azt hitte a húga rég az igazak álmát alussza.

– Miért nem alszol? – kérdezte.

– Hogy tudnék aludni mikor itt pötyögsz azzal a mobillal, és vihogsz. Azt vártam, hogy végre abbahagyjátok.

– Bocsi!

– Azzal a feltétellel bocsátok meg, ha megígéred, hamarosan én is megismerhetem.

– Megígérem.

A mobil újból megrezzent. Anna lekapta az éjjeliszekrényről, és vigyorogva dobogó szívvel oldotta fel a billentyűzárat.

– Jaj, nem hiszem el! – nyöszörögte Leti, és kisebbik párnáját a fejére nyomta.

Kérdezz-felelek

Kérdezz-felelek Victoria Greennel.

Mondj magadról pár szót.

Valódi nevem Hernández Viktória és 26 éves vagyok. Vagyis már nem sokáig, júniusban töltöm a 27-et. Székesfehérváron nőttem fel, de mióta megismertem a páromat fővárosi lettem. Jobban mondva Budafoki. Imádom a kutyákat, és az egyik vágyam, hogy egyszer lehessen egy Jack Russerem. Kedvenc ételem a lecsó. Hetekig képes lennék azt enni.

Mi késztetett az írásra, csak önmagadnak vagy gondoltál arra is, hogy másoknak is írsz?

Eleinte csak magamnak írtam, és a fiókomnak. Később megmutattam a családomnak és barátaimnak akik biztattak, és rengeteg erőt adtak ahhoz, hogy ne hagyjam abba az írást. Aztán lehetőségem adódott a kiadásra, így úgy döntöttem megosztom másokkal is. De elsőként az motivált, hogy a kezemben tarthassam könyvként a regényemet.

A Szív-hangok könyv megtörtént események alapján íródott. Mennyi a valóság alapja?

A történet első felét, a jobbik felét fedi valóság. A második fele már fikció.

Mi határozta meg, hogy folytatást írj neki?

Folytatást sosem képzeltem neki. Olvasói nyomásra döntöttem úgy, hogy akkor megírom. De nem bánom. A Szív-hangok megérdemel egy méltó befejezést. 

Kinek ajánlod a könyvedet?

Személy szerint minden korosztálynak ajánlom, akik szeretnek romantikus történetet olvasni.

Tervezel további könyvírást? Ha igen milyen témában?

Tervezek. Egyelőre maradok a romantikánál.

A következő írásaidnak is lesznek valós alapjai, megtörtént eseményeket fognak tartalmazni?

Meglehet. A legjobb történeteket mindig az élet írja.

Lehet tudni valamit a következő könyvedről? A Szív-hangok folytatásáról?

Persze. Az első verziót blogon vezetem, akit érdekel nyugodtan megtekintheti. 

♥

Meglepetés :)

Szív-hangok - Következő év-

Két gyászoló szív. 

A fájdalom, és a reménytelenség fogja. 

Képesek lesznek valaha is kimászni ebből a mélységes gödörből? 

A Sors vajon ezt a két meggyötört szívet szánta egymásnak?

A Szív-hangok története folytatódik! Gyere és kövesd, ha tudni szeretnéd mit tartogat az ég Annának és Levinek.

Blog: http://szivhangok2.blogspot.hu/

13. Fejezet. Minden okkal történik

"Élj, minden napot úgy, mintha az lenne az utolsó!"

Victoria Green

Június huszonötödikén volt Anna születésnapja, ám Zsolt számára a nagy napot jelentette. Évával múlt héten megvásárolták a két oldalán kétféle színben pompázó, félig ezüst, félig arany bevonattal ötvözött eljegyzési gyűrűt, amelyen hét káprázatosan csillogó cirkónia kő sorakozott. Zsolt mindent előre eltervezett, Anna semmit sem sejtett. Elviszi vacsorázni a szülinapja alkalmából, utána pedig megkéri a kezét.

            Berta nem akadályozta meg abban a lányát, hogy elköltözzön otthonról, sőt úgy gondolta, ideje kirepülnie a fészekből. Letíciát pedig nagyon is boldoggá tette, hogy nővére lelép otthonról.

– Végre az enyém az egész szoba! Nem kell senkivel se osztoznom rajta, csak a pasimmal!

– Neked nincs is pasid! – nevetett Anna.

– De majd lesz! – vigyorgott Leti.

Anna születésnapját Fehérváron ünnepelték meg. Hatalmas gyümölcstortáját nagyija sütötte, sok szeretettel, mint mindig. A születésnapra eljött Zsanett is, aki sírva fakadt, amikor megtudta, hogy barátnője elköltözik.

Zsanett egy szép könyvvel, Berta pedig egy turmixgéppel lepte meg a lányát, amire mindig is vágyott. Zsolttól Anna egy csokor virágot kapott, és mellé egy vacsorameghívást. Letícia egy sminkkészletet nyújtott át.

– Én is mindig szerettem volna egy ilyet – magyarázta fájó szívvel, amikor már mindenki látta, hogy nem szívesen válik meg az ajándéktól. Felnevettek, Anna pedig megölelte a húgát, és csókot lehelt az arcára.

– Köszönöm szépen!

Anna nagyon örült az ajándékoknak, de legjobban annak, hogy együtt van a család. Tortaevés közben a nagyi közel hajolt Annához, hogy a fülébe súghassa:

– Emlékszel még arra az álmodra, amelyikben egy hídról ugrottál le? Még nekem mesélted el tavaly nyáron. Akkor megnézted az álmoskönyvet, ami azt írta, hogy nagy nyereség vár rád. Hát, íme! – mosolygott. – Zsolt a te nagy nyereséged ebben az életben.

– Igazad lehet, erre nem is gondoltam.

Anna rápillantott szerelmére, aki éppen tortával tömte magát. Úgy nézett ki, mint aki hetek óta nem evett.

– Ne egyél már úgy, mint egy malac! – nevetett Anna.

Zsolt visszamosolygott, majd megpróbálta megrágni, amit a szájába tömött.

            Délutánra Anna a legfontosabb holmijait bepakolta egy bőröndbe, amit Zsolt vett a kezébe induláskor.

– Nagyon örülök nektek! – mondta Berta kettőjüknek, majd Zsolt felé pillantott. – Vigyázz az én kicsi lányomra, és gyertek minél hamarabb látogatóba.

– Persze! Jövünk minden hétvégén.

Berta megölelte mindkettejüket.

– Engem se felejtsetek el! – emelte fel mutatóujját Zsanett.

– Ne beszélj butaságokat! Nem megyek messzire, csak a szomszéd városba.

Anna őt is megölelte, majd intettek, és elindultak a buszmegállóba.

A vasútállomásra kikísérte őket Letícia, aki egész úton fel volt dobva amiatt, hogy többé nem kell megosztania senkivel a szobát. Sajnos be kellett ismernie a rossz oldalát is a dolognak.

– Tök buli, hogy lett egy szobám, csak közben gáz is, hogy elmész, mert így minden rám marad: a kutyasétáltatás, a háztartás.

– Én sem nyaralni megyek – felelte Anna.

A piros vonat megérkezett, Anna pedig megpuszilta a húgát.

– Jó legyél, Leti!

Zsolt búcsúzásként megölelte, amit Letícia gyorsan ki is használt egy élcelődő megjegyzésre.

– Részvétem! Nem lesz könnyű együtt élni vele – súgta a fiú fülébe.

Zsolt felnevetett.

– Elég türelmes típus vagyok.

Anna játékosan rácsapott Zsolt hátára, amiért nem állt ki mellette. Leti mosolyogva figyelte őket, miközben hátrább lépett. Anna integetett, majd párjával felléptek a vonatra.

            Éva egy karkötővel ajándékozta meg Annát a születésnapja alkalmából. Vacsorát nem főzött nekik, mert tudta, hogy úgyis elmennek itthonról. Zsolt felszaladt a lépcsőn, és szobájába érve a szekrényéhez lépett. Anna is megérkezett, lepakolta a táskáit.

– Ahogy ígértem, vacsorázni viszlek. – Zsolt az ágyra dobott három inget és egy farmert.

– Hová viszel? – kérdezte Anna, miközben kiszedte ruháit a táskából.

– Legyen meglepetés!

– Mondd el, légy szíves!

– Nem! – nevetett Zsolt.

A fiú egy fekete ing mellett döntött. Olyan jól állt neki a fekete szín, hogy Anna alig tudta türtőztetni magát. Odament Zsolthoz, és testét a fiúéhoz préselte.

– Tudtad, hogy a fekete szín kiemeli a gyönyörű, kék szemedet? – kérdezte, és egyre közelebb, és közelebb hajolt Zsolthoz.

– Igen? Fogalmam sem volt – felelte Zsolt ártatlanul.

Anna magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta.

– Nem maradhatnánk inkább itthon? Van egy sokkal jobb ötletem, hogy mivel tölthetnénk az estét – vetette fel Anna.

– Nem lehet…

A lány megérezte, hogy a fiú izgalomba jön.

– Érzem, hogy a tested viszont mást szeretne… – próbálkozott.

Zsolt hátrább lépett a lánytól, hogy kitisztulhassanak a gondolatai.

– Ne csináld ezt, Anna… Ne most… Ígérem, bepótoljuk, de most… – Zsolt a karórájára pillantott. – Jesszus, mennünk kell! Lefoglaltam az asztalt.

Anna hangosan felsóhajtott.

Nem sikerült elcsábítanom. Sebaj, majd legközelebb.

Anna már a kapuban állt, amikor Zsolt visszaszaladt a kulcsáért. Éva gyorsan megállította.

– Ügyesen, fiam! Drukkolok neked!

– Köszönöm, anyu.

Zsolt megölelte édesanyját, majd kilépett otthonából. Ahogy csönd telepedett a házra, Évát baljós érzés kerítette hatalmába.

*

            Mindketten szerették az olasz ízeket, ezért a Bazsalikom vendéglőbe mentek vacsorázni, ami szép környezetben, esztétikus berendezésekkel várta vendégeit. Annának nagyon tetszett az étterem, ahogy belépett, otthonos hangulat kerítette hatalmába. A rönkökből épült falak melegséget árasztottak, csakúgy, mint az étterem közepén elhelyezkedő hatalmas, téglából kirakott kandalló. Bár tűz nem égett benne, a látványa is elég volt, hogy Anna szíve melegséggel teljen meg. A hatalmas, kazettás ablakok a hangulatvilágítás mellett látni engedték az éjszakai utca fényeit, de mégis elválasztották attól, meghitt zugot kínálva a szerelmes pároknak.

– Nagyon szép ez a vendéglő.

– Nekem is tetszik.

Zsolt kihúzta a tölgyfából faragott széket, hogy Anna leülhessen rá, és mosolyogva foglalt helyet vele szemben. Kezével gyengéden átfogta Anna finom ujjait a hófehér terítővel borított asztal fölött. Középen egy apró gyertya lángja romantikus hangulatot árasztott, aminek Anna kifejezetten örült. Zsolt féloldalasan mosolygott, közben belül rettenetesen izgult. Félt attól, hogy a leánykérést Anna már túl soknak fogja tartani, hiszen még csak most költöztek össze.

Leadták a pincérnek a rendeléseket, aki borral kínálta őket addig, amíg el nem készül a menü. Zsolt eközben nyugtalanul tekintgetett jobbra-balra, nem találta a helyét. Már abszolút nem tartotta jó ötletnek az egész eljegyzés dolgot. Úgy érezte, hülyét fog csinálni magából. Gyötrődéséből Anna zökkentette ki.

– Kimegyek a mosdóba, mindjárt jövök. – Felállt, és magára hagyta a fiút.

Zsolt tudta, hogy most jött el az ideje. Ha nem teszi meg, akkor csinál hülyét magából. Elővette a kis, fekete dobozkát, és Anna szalvétája mögé rejtette. Szíve most már a torkában dobogott olyan erővel, hogy azt már majdhogynem elviselhetetlennek érezte. Kezébe vette borospoharát, és megpróbálta leöblíteni az izgalmat. De amikor Anna visszaült az asztalhoz, szíve még jobban rázendített. Alig bírta rendesen lenyelni a bort. Anna észrevette Zsolt furcsa viselkedését.

– Mi a baj? Olyan idegesnek tűnsz.

– Se… Semmi, csak majdnem félrenyeltem a bort.

            Miután befejezték a vacsorát a lány a szalvétához nyúlt, hogy megtörölje a száját, és döbbenten vette észre a mögötte megbújó kis, fekete dobozkát. Kérdőn pillantott Zsoltra. A fiú nagy levegőt vett, majd megfogta a lány kezét.

– Nagyon szeretlek, Anna, és úgy gondolom, úgy érzem, nekünk nincs szükségünk több időre. Tudom, hogy te vagy az, akivel az életemet le akarom élni. Te vagy a világ legaranyosabb, legkedvesebb, legszeretőbb lánya… Nője, akit valaha ismertem. Leszel a feleségem?

Zsolt felemelte a dobozkát és kinyitotta. Anna tátott szájjal bámult a gyűrűre, majd Zsolt mélykék szemébe. Eszébe se jutott, hogy esetleg ilyet tervezne. Annyira boldog volt, hogy amikor sikerült feleszmélnie a sokkból, szája széles mosolyra húzódott, és természetesen igennel felelt. Zsolt felhúzta a gyűrűt Anna ujjára, ami tökéletesen illeszkedett rá. A fiú felállt az asztaltól, és megölelte a szerelmét.

– Istenem, Zsolt, én mindjárt sírva fakadok.

– Az nem lenne jó, mert szétkenődne a sminked, és akkor hogy fogsz kinézni nekem a Clubban?

– Milyen Clubban? Hova viszel még?

– Annak örömére, hogy a menyasszonyom lettél, elmegyünk táncolni. Jól érezzük magunkat ma este – mosolygott Zsolt.

Egy óra múlva már úton is voltak a Dokk Club felé. Zsolt taxit hívott, és ahogy beültek a hátsó ülésre, Anna egy szórólapot vett észre, amit valószínűleg ott felejtettek: Élj minden napot úgy, mintha az lenne az utolsó! – reklámozta a szalagcím. Anna félresöpörte a papírlapot, hogy Zsolthoz bújhasson.

            A Club elegánsan lila színben játszott, függönyei vörösen izzottak, a diszkó lámpa romantikus fényt sugárzott a helységben. A fal melletti asztaloknál vacsorázók ültek. Zsolt egy üres asztalhoz vezette a lányt, majd a pincértől pezsgőt rendeltek. Anna a gyűrűjét csodálta, amin Zsolt mosolygott.

– Gyönyörű vagy!

– Még sosem voltam ennyire boldog, mint amilyen most vagyok, Zsolt.

A pincér kitöltötte a pezsgőt, majd távozott. Anna folytatta:

– Bár sose lenne vége ennek az estének! – sóhajtotta.

– Majd én nem hagyom! – felelte csibészes mosoly kíséretében Zsolt.

Annának jól esett hallani ezt a teljesíthetetlen ígéretet. Hiszen ez csak akkor lenne lehetséges, ha Zsolt meg tudná állítani az időt. Bármit megtenne neki, csakhogy boldog legyen.

– Észrevettem, hogy te sosem hagyod, hogy boldogtalan legyek – jegyezte meg Anna.

– Nem is. Táncolunk? – Zsolt kezet nyújtott a lánynak.

Anna bólintott. Felálltak az asztaltól, Zsolt a táncparkettre vezette a lányt, majd testük tökéletes összhangban kezdett mozogni. Amikor a zene ritmusa lassúra váltott, Zsolt belesúgott a lány fülébe.

– A gyerekünknek milyen nevet szeretnél majd adni? – Anna felkacagott és megfordult tengelye körül, hogy megcsókolhassa élete szerelmét. Egymást követték a számok, de ők nem fáradtak el. Boldogok voltak, hogy minden elrendeződött, és együtt lehettek.

– Ha lány lesz… – súgta vissza neki Anna –, akkor Izabellára gondoltam. Ha pedig fiú, akkor Zsoltra, mint az apukája.

Zsolt megpörgette Annát, majd a karjaiba zárta.

*

            Levente jobbra, majd balra fordult az ágyában. Minden igyekezetével próbált elaludni, de képtelen volt rá. Amióta megtudta Évától, hogy Zsolt aznap este kéri meg Anna kezét, valahogy nem tudta kikapcsolni az agyát. Hát megtörténik, és Anna biztosan igent fog mondani. Bár soha nem volt az övé, mégis rettenetesen szenvedett, és fájt neki az, hogy az öccse megteheti ezt.

Hangosan felsóhajtott mikor a hátára fordult, majd felült ágyában, és az éjjeliszekrényen heverő mappáért nyúlt. Ha már képtelen az alvásra, megpróbálja gondolatait másfelé terelni, és erre a legjobb megoldás, ha megtekinti Zsolt új alkotásait. Kezébe vette a fekete mappát, majd feloltotta az olvasólámpát.

            Elsőnek egy 1960-as Cadillac eldorádó pontos mása nézett vissza rá, amin mosolyognia kellett. Zsolt imádta ezt az évjáratot, és a kedvence volt ez a típus. Már gyerekkorában is folyton azt hajtogatta, ha megnyeri a lottót egy napon, ilyen autót fog venni magának. Az volt a legviccesebb az egészben, hogy a mai napig egyetlen lottószelvényt sem vásárolt, pedig valóban vágyott egy ilyenre.

            Levi tovább lapozott és a lélegzete is elakadt, amikor a következő lapról Anna portréja mosolygott rá. A rajz annyira élethű volt, annyira tökéletes, hogy Levi ujjbegyével megérintette a lány arcát. Milyen szerelemmel tekint rá erről a lapról! Zsolt hibátlanul megrajzolta, egyetlen vonal sem tért el a valóságtól. Levi nem lapozott tovább, mert már nem érdekelte a többi rajz. Anna arcát nézegette, és közben a szíve szakadt meg, hogy ezekben a percekben Zsolttal ünnepel. Most újból azt érezte, hogy nincs értelme az életének. A lány mást szeret. Ő meg csak egy szerencsétlen szívbeteg, aki úgyis meg fog halni. Szeme könnybe lábadt, majd arcához emelte a rajzot, és megcsókolta.

– Anna… – zokogta.

Hirtelen egy szúró fájdalom hasított a mellkasába, a mappa az ágy mellé zuhant, a lapok pedig szanaszéjjel hullottak.

*

            Éva fel-alá járkált otthonában, mert aggodalma nem enyhült. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy hamarosan valami baj történik. Magához vette mobiltelefonját, és felhívta a kisebbik fiát.

– Mondd, anyu!

– Minden rendben van veletek?

– Igen, miért?

– Nem tudom… Valahogy rossz érzésem van. Vigyázzatok magatokra, rendben?

Zsolt elmosolyodott, majd gyengéden így szólt édesanyjához:

– Minden a legnagyobb rendben! Anna igent mondott nekem! Hamarosan hívok taxit, és hazamegyünk.

Éva felsóhajtott megkönnyebbülésében, de még egyszer utoljára megkérte fiát, hogy vigyázzon. Zsolt biztosította róla, hogy minden rendben lesz. Éva elköszönt a fiától, de az aggodalma nem enyhült. Mitől ilyen ideges?

            Zsolt a farmerzsebébe csúsztatta a telefonját, majd tekintetét az égre emelte. Hálát adott az égnek, hogy megismerhette Annát, és hogy a lány viszontszereti őt.

Fülig érő szájjal sietett vissza menyasszonyához, aki viszont aggodalmasan tekintett fel rá.

– Mi az? – kérdezte Zsolt, miközben elfoglalta helyét az asztalnál.

– Nem tudom. Olyan furcsa érzés tört rám. Nem tudom megmagyarázni. – Kezét mellkasára tette és így folytatta: – Itt érzem, hogy valami történt, de nem tudom, hogy mi.

Zsolt felhúzott szemöldökkel meredt barátnőjére, majd kezébe fogta Anna apró ujjait.

– Valami lehet a levegőben. Anyám is aggódik, azért hívott, hogy megkérdezze minden oké e.

– Érdekes…

Zsolt megemelte a pezsgős üveget és újra töltötte poharukat.

*

            Éva épp leült a nappaliban a kanapéra, amikor hirtelen megcsörrent a mobilja. A szám ismeretlen volt, ezért eleinte vonakodott felvenni, de aztán eszébe jutott, hogy lehet, a kórházból hívják. Levente orvosa a vonal másik végén szomorú sóhajjal közölte, hogy a fiúnak rosszabbodott az állapota. Megállt a szíve, újra kellett éleszteni, de ezúttal nem tért magához, kómába esett. Éva azt hitte, hogy ott rögtön elájul. Felkapta a kocsikulcsát, és indult is a kórházba. Útközben felhívta a férjét, aki a munkahelyét otthagyva rohant a fiához.

*

            Zsolt és Anna az utolsó korty pezsgőjüket fogyasztották el, amikor Éva neve ismét felvillant Zsolt mobiltelefonján. Anna elmosolyodott, Zsolt pedig a szemét forgatta, majd ismét kisietett a hangos zenétől dübörgő helyiségből.

– Zsolt, azonnal be kell jönnöd a kórházba!

– Mi történt? – kérdezte rémülten, miközben szeme előtt Levente arca jelent meg.

– Levit újra kellett éleszteni, és most kómában van. – Éva hangja remegett. – Kérlek, siessetek!

– Azonnal ott leszünk!

Zsolt kinyomta a mobilt, majd visszasietett Annához. A lány aggódva pillantott rá, amikor meglátta a rémületet Zsolt arcán.

– Mi történt? Tiszta sápadt vagy!

– A testvérem… Be kell mennünk a kórházba! – hadarta, majd Annát otthagyva a bárpulthoz rohant fizetni. Visszafele megragadta barátnője kezét, és a taxikhoz sietett.

            A króm fekete Mercedes mintha csak rájuk várt volna a Dokk Klub bejárata előtt. Meleg júniusi nap volt, és hiába ütött az idő éjfélt, szinte fullasztó volt a hőség. Zsolt kinyitotta a taxi hátsó ajtaját mennyasszonyának, majd megkerülte az autót és sietve beült mellé.

Az autó belseje egy szauna légkörére emlékeztetett, hiába voltak az elülső ablakok leengedve. Egy pillanatra Anna úgy érezte, nem kap levegőt, ezért kiszáll, de miután Zsolt beült mellé és átkarolta, a nyomasztó érzés azonnal tovaszállt.

– A Szent András Kórházhoz, legyen szíves! – hadarta Zsolt.

A taxis bólintott. Elfordította a slusszkulcsot, a motor pedig felpörgött.

– Kérem, siessen, mert vészhelyzet van!

A sofőr a visszapillantóból a lányra tekintett, mert azt hitte, terhes. Mivel látta, hogy semmi ilyesmiről nincsen szó, nem értette, mi lehet a probléma.

– Nem ígérhetem meg, hogy átlépjük a megengedett sebességet, de megteszek mindent, hogy hamar odaérjünk – felelte végül.

– Zsolt, próbálj egy picit megnyugodni! – kérlelte Anna.

– Újra kellett éleszteniük, mégis hogy tudnék megnyugodni?! – a fiú hangja remegett az aggodalomtól.

Anna szörnyülködve hallgatta végig. A szíve mélyén remélte, hogy a helyzet mégsem olyan súlyos. Szemét könny lepte el, mert ő is megijedt. Lehetséges, hogy itt a vég? Levente meg fog halni, és Zsoltnak egy nagyon nehéz és fájdalmas időszakkal kell majd szembenéznie.

Zsolt a térdére könyökölt, és tenyerébe temette az arcát.

– Megígértem neki, hogy rendbe fog jönni! – nyöszörögte, miközben a könnyeivel küszködött. Anna megpróbálta megnyugtatni, de hiába, mert Zsolt nem figyelt rá, mintha ott sem lett volna. A fiú dühösen rámeredt a sofőrre, majd rákiabált.

– Nem értette, mit mondtam az előbb? Taposson bele a gázba, a testvérem haldoklik!

Anna két keze közé fogta a fiú arcát, és maga felé fordította, hogy végre észrevegye őt.

– Zsolt, kérlek, szedd össze magad! Nézz rám! – parancsolta. Igyekezett a legszigorúbb hangot megütni, de már az övé is remegett. – Bármi történjék, én mindig melletted leszek! Rám számíthatsz!

A fiú arcán végigfolytak a könnyek, amiket Anna megpróbált letörölni, sikertelenül, mivel Zsolt válaszként megcsókolta őt. A sofőr a visszapillantó tükörből megbűvölve figyelte őket, és annyira megigézte a látvány, hogy nem vette észre, ahogy átgurult a piros lámpán.

Zsolt még mindig Annát csókolta, amikor arcát beborította a közeledő reflektor vakító fénye. Hangos dudaszó hasította ketté a csöndet, melyre Anna sikoltva összerándult. Zsolt szorosan a karjába zárta a lány testét, hogy a sajátjával védhesse meg. 

Egy terepjáró a taxi oldalának csapódott és az ütközést követően Zsolt nekivágódott az összezúzott ajtónak. Feje olyan erővel ütődött az ablaknak, hogy az szilánkokra robbant. Anna ernyedt teste is arra csúszott amerre Zsolté, de a fiúé megvédte a végzetes ütéstől. Üvegszilánkok záporoztak az autóba, és az úttestre.

A Mercedes taxi megpördült tengelye körül és kisodródott az út szélére, füstgomolyokat hagyva maga után.

***

Kedves olvasóim!

Először is szeretném megköszönni, hogy végig olvastátok a Szív-hangok 13 fejezetét! Természetesen a történetnek nem itt van vége. Vannak további fejezetek, de sajnos nem publikálhatom, mivel megjelent a Publio Kiadónál. (Ami persze nem sajnos, tök szuper dolog) :) 

Láttam, hogy sokan lájkoltátok a facebookos oldalát, ezért is ezer köszönet, nagyon jó érzéssel tölt el. ♥

Viszont, hoztam nektek részletet a 14. Fejezetből. :) 

Íme: 

"A hatalmas csattanásra az arra járó fiatalok felfigyeltek, és rögtön hívták a mentőt. Egyikük odasietett a taxihoz, hátha tud rajtuk segíteni. A környéken lévő lakásokban páran villanyt gyújtottak, és kinéztek az ablakból. A terepjáró, amely belerohant a taxiba, most az oldalára borulva feküdt az úton, belsejéből jajgatás, sírás szűrődött ki. Egy fiú a taxihoz érve a mobiltelefonjával bevilágított a kitört ablakon. A fény két egymáson fekvő testet világított meg.

– Hahó, maguknál vannak? Életben vannak? – próbálkozott, de se hang, se mozgás nem jelezte az ellenkezőjét.

A szemtanú ezért az arcukhoz emelte a fényt, és rémülten tudatosultak benne a látottak. Egy fiatal fiú feküdt a taxiban, félig nyitott szemekkel, fejéből csorgott a vér teljesen eláztatva a haját, és csíkokban folyt le mozdulatlan, sápadt arcán. Halottnak látszott. A fiú testén egy lány feküdt, arca sértetlen volt, szeme csukva, mintha csak aludna. A szemtanú elfordult a taxitól, majd visszaszaladt a társaihoz.

– Na, mit láttál? – kérdezte barátja.

– Ezek… Kétlem, hogy túlélték – felelte a fejét rázva.

Nem telt bele öt perc, és a rendőrség hangos szirénázással érkezett a helyszínre. A mentősök vijjogása is felharsant a távolból, egy időben értek a helyszínre a tűzoltókkal. Az egész kereszteződést lezárták. Két mentős a taxihoz futott, és bevilágított az ablakon. Az egyik mentős ellenőrizte az életjeleket, majd hangosan felkiáltott:

– Élnek! Hozzák a szerszámokat, ki kell szedni őket!"

Ha szeretnétek befejezni a Szív-hangokat, bátran keressetek meg facebookon. 

Megoldjuk valahogy. ;) Vagy a kiadó oldalán (Itt megtalálod a könyvet) mindössze ötszáz forintért már e-könyvként a mobilodon "lapozhatod". 

(vagy a kezedben tarthatod nyomtatott könyvként.)

Zsolt és Anna súlyos autóbalesetet szenvedtek. 

Vajon túlélik? 

Leventének sikerül donorhoz jutnia, mielőtt végleg feladná a harcot a szíve?

Olvasod a Szív-hangok első részét? 

Tetszik? 

Gyere, lájkold a hivatalos facebook oldalát és kövesd! 

Szív-hangok hivatalos facebook oldala

                 

12. Fejezet. Eltitkolt érzelmek

"Szívdonorra várva hónapok óta, úgy érezte, sötétségben él. 

Anna megjelenése fényt hozott az életébe, és értelmet adott a létezésének." 

Pálfi Levente

– Még most sem tudom elhinni, hogy édesanyád megbocsátott nekünk – mondta Anna, a hátsó kert felé tartva. A júniusi napfény melengette bőrüket, miközben a gondosan ápolt, zöld gyepen sétáltak. Széleit, a kerítés mentén rózsák ölelték körbe: Vörös, sárga, fehér színekben váltakoztak a virágai, melyek odavonzották a bogarakat.

– Én bíztam benne, hogy így lesz. Anyám nem olyan szőrös szívű, mint ahogy mutatja magát. Habár az engem is meglepett, hogy megengedte, hogy hozzánk költözz.

A zöld gyep közepén egy hintaágy várta a pihenésre vágyókat, melyen fehér alapon zöld csíkokkal festett puha párnák pihentek. Mindketten leheveredtek rá, Anna a fejét Zsolt vállára fektette. A fiú a lábával lassan hajtani kezdte a hintát, ami előre-hátra billegett.

– Mikor szeretnéd megejteni a költözést? – kérdezte Zsolt.

– A születésnapomat még otthon szeretném ünnepelni. Az a nap jó lesz kezdésnek.

– Felhozzuk a holmid egy részét, a többit meg majd autóval – fejezte be Anna mondatát Zsolt.

A lány elmosolyodott, majd felpillantott Zsoltra. A fiú homlokon csókolta, és felsóhajtott.

– Annyira boldog vagyok, hogy végre minden elrendeződött! Hogy végre az enyém vagy, és nem kell bujkálnunk, sem összevesznünk a családtagjainkkal.

– Van kedved bemenni Leventéhez? – kérdezte Zsolt pár perccel később.

– Persze! Régen láttam, meg akkor el is tudjuk mesélni neki a jó hírt – felelte Anna.

Míg a fiatalok kint pihentek, Éva vaníliás pudingot készített Zsoltnak és Annának, Leventének pedig csokoládésat. Öccsével ellentétben Levente nem szerette a vaníliát. Amikor a fiatalok bementek a házba, Éva már el is készült velük.

– Csak nem vaníliát érzek? – szippantott Zsolt a levegőbe. Az illat egyenesen a konyhába vezette őt.

Éva mosolygott.

– De igen. A csokis Leventéé.

Zsolt átvette anyjától a pudingos tálakat, és leült az asztalhoz barátnőjével.

– Ha megettük a pudingot, bemegyünk hozzá – mondta Zsolt.

– Az nagyon jó! Akkor be is vihetitek neki – felelte Éva, miközben műanyag tálba öntötte a csokis pudingot.

– Isteni ez a vanília! – mondta Zsolt miközben megállás nélkül kanalazta a szájába.

Éva a fejét csóválta, Anna pedig mosolygott fia mohóságán.

*

            Zsolt magával vitte fekete mappáját, hogy a legújabb rajzait megmutathassa bátyjának. Levente imádta véleményezni az alkotásokat, és rettenetesen büszke volt öccse tehetségére.

A kórházban először Zsolt nyitott be a kórterembe, ám a látottak nem vidították fel. Levente sápadt arca érzelemmentesen meredt a hófehér plafonra, mintha egy láthatatlan tévé sugározna egy halálosan unalmas csatornát felé. Zsolt öröme tovaszállt ettől a képtől, és aggódva szólt oda.

– Levi!

A fiú öccse felé fordult, de arca rezzenéstelen maradt. Amikor azonban Anna sziluettje előtűnt Zsolt háta mögül végtelenül szomorú arca őszinte örömre váltott. Mintha Anna megjelenése kizökkentette volna őt mélységes bánatából.

– Sziasztok! – Nehézkesen felült ágyában, majd öccsére pillantott. – Hogy vagytok?

Zsolt csak lassan tudta megszokni testvére hangulatingadozásait. Megpróbált továbblépni a látottakon, úgy gondolta butaság lenne megkérdezni, mi volt a baja. Így hát odahúzott két széket az ágy mellé, és felmutatta mappáját.

– Majd nézd meg a rajzokat! – Azzal bátyja éjjeliszekrényére helyezte.

Anna örömmel közölte Leventével a jó hírt, miszerint Éva megbocsátott nekik, és a születésnapja után felköltözik hozzájuk.

– Mikor lesz az esküvőtök? – kérdezte viccelődve, de hangjából kicsengett egy távoli szomorúság. Zsolt szorosan magához ölelte Annát, és ránézett.

– Majd annak is eljön az ideje – felelte. Anna zavartan elmosolyodott, mikor belenézett szerelme kék szemébe. Zsolt egy cuppanósat nyomott Anna arcára, a lány eközben Leventére pillantott. Döbbenten vette észre, hogy a fiú arcán nem az a felhőtlen öröm ül, mint amire számított, inkább valami keserű mosolyfélére húzódott az ajka. Levente szemében megbújó bánatnak, úgy érezte, nem a betegség az oka.

Levi gyorsan elfordította fejét, és kezére pillantott, amiben takaróját gyűrögette. Zsolt ebből semmit sem vett észre. Felpattant a székéről és a többiek érdeklődve pillantottak fel rá.

 – Hozok fel kólát, mert szomjan halok. Mindjárt jövök – tájékoztatta őket, majd magukra hagyta.

Most fordult elő először, hogy Anna kettesben maradt Levivel. Eltöprengett azon, vajon feltegye-e a kérdést, ami azóta kikívánkozott belőle, amióta meglátta azt a bizonyos tekintetet Leventénél. Végül úgy döntött megkérdezi.

– Miért vagy szomorú?

– Nem vagyok szomorú – vágta rá rögtön a fiú, mintha csak számított volna a kérdésre. – Örülök nektek! – felelte.

Anna megérezte, hogy Levi válasza nem volt egészen őszinte, mintha csak leplezni akarná a valódi érzéseit. Faggatni azonban nem akarta, ezért nem kérdezősködött tovább. Ha nem szeretné megmondani az igazat, annak biztosan megvan az oka. A csendet végül a fiú törte meg.

– Kár, hogy nem lehetek majd ott az esküvőtökön.

– Miért mondod ezt?

– Azért, mert az orvosok egy évet jósoltak nekem, és az lassan lejár. Nem élem meg a kétezertizet.

– Ne butáskodj! – Anna megfogta Levente kezét. – Meg fogsz gyógyulni! Az orvosok tévednek!

– Jól esnek a szavaid. – Levente enyhén megszorította a lány kezét, majd hüvelykujjával gyengéden megsimította a kézfejét. – Köszönöm!

Anna szíve összeszorult. Fel nem tudta fogni, Levente min mehet keresztül. Teljes szívéből aggódott érte, és rossz volt ilyen kiszolgáltatottnak látnia.

Az ajtó kilincse lenyomódott, és Levente elrántotta a kezét. Anna összezavarodott, mert nem értette, miért csinálta ezt. Nincs semmi rossz abban, ha megfogja a kezét, vagy mégis? Levente másként értette? Döbbenten pillantott az idősebb testvérre, aki azonnal lesütötte a szemét.

Zsolt mindenkinek a kezébe nyomott egy kólát, majd visszaült a helyére. Levi ivott egy kortyot, majd Zsoltra nézett.

– Jut eszembe! Meg tudnád nekem rendelni Stephen White: Viharos elme című könyvét? Tudod, nekem idebentről nem igazán sikerül.

– Persze. Mikor jelenik meg? – kérdezte Zsolt.

– Azt hiszem, november másodikán.

– Rendben, akkor majd el is megyek érte.

– Köszönöm.

A légkör érezhetően megváltozott. Levente mindent megtett, hogy oldja a feszültséget, de Annát már nem tudta becsapni. A lány mindent megértett: a fiú amiatt szomorú, hogy ő együtt van az öccsével. Úgy tűnt, Levi egyáltalán nem örül a boldogságuknak, de mivel nem akart csalódást okozni, inkább leplezi mindezt. Anna kissé feszélyezve érezte magát. Hallgatag lett, ami Zsoltnak fel is tűnt.

– Na, mi az? A távollétemben bombát robbantottak? – kérdezte Zsolt.

– Nem… Csak elálmosodtam – füllentett Anna. Nem tudott mit kitalálni. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, eközben Levente úgy tett, mint aki semmiről sem tud.

– Szeretnéd, ha hazamennénk?

Anna Leventére pillantott. A fiú szeméből ismét szomorúság sugárzott, mintha csak azt kérné, ne menjen, mert szüksége van rá, a jelenlétére, mert… Szereti. Igaz, mindezt ő képzelte így, és lehet félreértette a jeleket, és Levente nem is érez iránta semmit. De ha mégis? A szeme, a tekintete mindent elárult, ezért képtelen volt tovább maradni. Annának ez már túl sok volt.

– Igen, menjünk. Ne haragudj, Levi – pillantott az idősebb testvérre.

– Semmi baj. Kellemesebben is tölthetitek az időtöket, minthogy nálam gubbasszatok.

– Most miért mondod ezt? – Zsolt megdöbbent.

Anna megértette Levente hirtelen támadt ingerültségét. Dühös, amiért kiderültek az érzései, és még dühösebb azért, hogy nem marad mellette.

– Mert igazam van – felelte Zsoltnak, majd a lányra pillantott.

Anna lassan kisétált a teremből, hogy a fiúkat magukra hagyja. Sírni tudott volna a kialakult helyzet miatt. Miért történik ez? Miért pont Leventével? Nem elég az, hogy a fiú az életéért küzd, még bele kell, hogy szeressen egy olyan lányba, akitől viszonzást soha nem fog kapni?

– Mi a baj, Levi? Eddig tök jól eldumáltunk – próbálkozott az öccse.

– Bocs, ne haragudj, csak azért mondtam, mert… Mindegy hagyjuk – felelte.

– De ne hagyjuk! Nekem bármit elmondhatsz, te is tudod jól!

Levente elmosolyodott.

– Tudod, vannak ezek az érzelmi hullámaim a betegségem miatt… Csak ennyiről van szó.

Zsolt együttérzően megszorította a bátyja vállát, majd csókot nyomott a feje búbjára.

– Meg fogsz gyógyulni, érzem! Hamarosan jövök megint, légy jó és szobatiszta! – viccelődött Zsolt, majd intett bátyjának, és kiment Anna után a folyosóra. Levi mosolyogva nézett utánuk, de amint az ajtó becsukódott, mosolya lehervadt, és dühösen az ágya oldalára csapott.

            Levente hanyatt zuhant az ágyában, majd arcát tenyerébe temette. Nyöszörögve morgott. Hogy hihette azt, hogy bármi esélye is lehetne Annánál? A hülye is látja, hogy fülig szerelmes az öccsébe. Ő pedig meg fog halni. Szívdonorra várva hónapok óta, úgy érezte, sötétségben él, és csak arra vár, mikor adja fel a szíve a küzdelmet. Anna megjelenése fényt hozott az életébe, és értelmet adott a létezésének. Már nem várta a halált, élni akart. Annáért. A helyzete így is reménytelen, hiszen a lány Zsoltba szerelmes. Ha egy napon valami csoda folytán meggyógyulna, soha nem lenne képes ártani az öccsének. Így gondolta most, de érzelmeinek mégsem tudott megálljt parancsolni. Amikor kettesben maradt a lánnyal, akarata ellenére éreztette vele, mennyire fontos neki.
 – Hogy lehettem ekkora idióta!

11. fejezet A hullámok összecsapnak

"Szeretem őt, és ő is szeretem engem. 

Mégis szenvedünk mindketten."

Egressy Anna

A napok, és a hetek gyorsan szálltak. Közeledtek a vizsgák, és a fiatalok egyre nehezebben tudtak találkozni. Szabadnapjaikon tanulniuk kellett a megmérettetésre. Anna érettségizett, Zsolt pedig a szakmunkásvizsgát készült letenni. Hetekig interneten és telefonon tartották csak a kapcsolatot. Mindketten nehezen viselték, de tudták, ez az utolsó akadály, amit le kell küzdeniük: az iskola. Zsolt érezte, hogy közeledik a titoktartás vége. Hamarosan kénytelen lesz anyja elé állni, és megmondani neki az igazat, csak még azt nem tudta, mikor és hogyan. Éva nem hozta fel többet ezt a témát, és Zsolt sem.

A fiatalok kapcsolata lassan egy éve tartott. Zsolt többször is írt Annának levelet, bár minden nap beszéltek telefonon. A levelek az érzéseiről szóltak, komoly érzésekről, amit nem akart eltitkolni. Tiszta szívéből szerette Annát, és bár csak egy éve voltak együtt, egészen biztos volt abban, hogy vele akarja leélni a hátralévő életét. Tudta, hogy korai lenne az eljegyzés, de biztos volt magában, ezért úgy döntött, mégis megkéri a kezét a vizsgák után, de előtte beszélni fog édesanyjával, és csak remélhette, hogy minden rendben lesz.

2009. május

            Elérkezett az írásbeli időszaka. A fiatalok rettenetesen izgultak, sokat tanultak és bíztak benne, hogy jó eredményt fognak elérni. Már nem telefonáltak egymásnak, minden erejüket az iskolára fordították. Erőt csak az adott nekik, hogy tudták, ezután együtt lesznek.

Közben Zsoltot egyéb gond is emésztette.

Levente állapota nem változott, még mindig nem találtak megfelelő szívdonort neki. A fiú egyre nehezebben viselte a végtelennek tűnő várakozást, Zsolt próbálta tartani benne a lelket, kisebb-nagyobb sikerrel.

Zsolt írásbeli vizsgái többnyire jelesre sikerültek. Édesanyja, amikor megtudta, boldogan ölelte magához a fiát.

– Gratulálok, csak így tovább! A szóbelid is biztosan kitűnő lesz!

– Igen, anya, biztosan! – mosolygott Zsolt, bár mosolya nem volt őszinte. Rettenetesen hiányzott neki Anna, és testvéréért is egyre jobban aggódott. Túl régóta vár szívre. Lassan, de biztosan beköltözött lelkébe a rettegés, hogy elveszítheti Levit. Ha csak erre gondolt, ordítani tudott volna.

            Anna annyira izgult, hogy alig akarta elhinni, hogy négyes átlagot ért el. Zsanett gratulált neki.

Miközben megölelte barátnőjét, párjára gondolt. Mostanra ő is túl van az írásbelin, és hamarosan újra láthatja őt.

Aznap este Zsolt felhívta Annát, hogy elmesélhesse neki is az eredményeit.

– A tiéd hogy sikerült? – kérdezte, miközben a házukhoz vezető utcában sétált. Az otthonában még a falnak is füle van, és mivel mindkét szülője otthon tartózkodott, ezért jobbnak látta, ha séta közben telefonál. Kellemes, meleg nyári este volt. A csillagok elszórtan fénylettek az ég fekete tengerén, melynek közepén a hold uralkodott. Zsolt az égre tekintett, és miközben Anna válaszára várt, elképzelte, hogy a lány mellette sétál, és fogja a kezét.

– Egész jól, ahhoz képest, hogy mennyire ideges voltam. – Anna igazából nem erről szeretett volna beszélgetni. Rettenetesen hiányzott már neki a fiú, és most, hogy vége az írásbeli vizsgáknak, tudni akarta, hogy mikor találkoznak.

– Levihez is benéztünk, hogy… – folytatta Zsolt, de a lány közbevágott.

– Mikor találkozunk?

Zsolt elmosolyodott, amit Anna nem láthatott.

– Hamarosan, picim! – hangja simogatóan csengett.

– Nem, Zsolt! Ez kevés!

A fiú pár másodpercig hallgatott, ami Annának egy örökkévalóságnak tűnt. A csöndet a lánynak kellett megszakítania, mert már az is fájdalommal járt, hogy nem hallhatta kedvese hangját.

– Zsolt! Meghalok, ha nem láthatlak!

A fiú hangosan felsóhajtott, majd így szólt:

– Még egy picit bírd ki, Anna!

– De meddig?

– Nem tudom… – Zsolt hangja elgyötörté vált. Nem akart Annának fájdalmat okozni, most mégis ezt teszi. Dühös lett az egész helyzetre: arra, hogy messze élnek egymástól, hogy rokonok.

– Találkozzunk hétvégén! – parancsolta Anna.

– Sajnos, nem fog menni… Vendégek jönnek hozzánk. Nem léphetek le otthonról…

Anna lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Megpróbálta csillapítani a felhalmozódott érzéseket, amelyek sírás formájában akartak a felszínre törni.

– Rendben… Akkor majd hívj, ha hiányzom, és találkozni akarsz velem!

Anna meg sem várva a fiú válaszát, kinyomta a mobilt. Haragudott rá, amiért látszólag nem szenved annyira, mint ő. A készülék szinte rögtön újra zenélni kezdett, a kijelzőn Zsolt nevével. Anna könnyes szemekkel nézte a telefont, de nem akarta felvenni. Sértődötten az ágyára dobta, és hagyta jelezni. Leti besietett a szobába, mert azt hitte a mobil gazdátlanul csörög, de mikor meglátta, hogy nővére is hallja, elcsodálkozott.

– Miért nem veszed fel?

– Mert nem akarok vele beszélni… – Anna hangja megremegett.

– Ki az? – kérdezte, de mielőtt még nővére válaszolhatott volna, felkapta a mobilt az ágyról és megnézte. Az továbbra is kitartóan csengett, ezzel egyre feszültebbé téve a légkört.

– Miért nem beszélsz vele?

– Mert nem.

– Vedd már fel! Szegény, milyen kitartóan hív téged.

– Nem érdekel…

Leti ügyet sem vetve Anna lelkiállapotára, benyomta a felvevő gombot, és a füléhez emelte a telefont.

– Szia, Zsolt, itt Letícia beszél. Anna pipa rád valamiért, és nem akar veled beszélni.

A fiú meglepődött, amikor meghallotta Leti hangját, és kissé feszélyezve érezte magát, amiért első találkozásuknál úgy tett mintha nem ismerné a nővérét. Gondolatban megpróbált ezen túllépni, majd így szólt:

– Mondd meg neki, hogy szeretem, és mindent megteszek, hogy minél hamarabb tudjunk találkozni.

Leticia közvetítette az üzenetet, amire Anna bólintással tudott csak válaszolni, mert a könnyei patakokban folytak a szeméből. Leti elköszönt Zsolttól, majd bontotta a hívást. Odament nővéréhez, és megölelte.

– Na, nyugodj meg! Hamarosan találkozni fogtok!

            A vizsgák után Zsolt mindennap felhívta Annát, hogy hallhassa a hangját, de a találkozást sosem hozta szóba.

Szombaton szintén telefonált, amiből Anna már tudta: ma sem találkoznak.

– Mondd, hogy azért hívsz, mert idejössz!

– Sajnálom, de nem.

A lányt újra hatalmába kerítette a sírás.

– De írtam neked levelet. Nézted ma a postát? Már biztosan odaért – próbálta engesztelni Zsolt.

– Nem, ma még nem jártam kint. – Anna elindult lefelé a lépcsőházban, mert kíváncsi volt, mit írhatott neki Zsolt. – Most megyek megnézni.

– Helyes – felelte.

A lány sietősre vette a tempót, mert nem akarta ezzel húzni a beszélgetésüket. A folyosó végén balra fordult, és szinte nekiszaladt Pálfi Zsoltnak. Anna úgy meghökkent, hogy megszólalni sem tudott. A fiú váratlan felbukkanása egy pillanatra sokként érte, még levegőt is elfelejtett venni.

Zsolt elmosolyodott a lány reakcióján.

– Szia, picim! – köszöntötte.

– Ezt nem hiszem el! – Anna hozzábújt, majd megcsókolta. – Hogy voltál képes kínozni engem?

– Ne haragudj, de mindenképp meg akartalak lepni!

– Sikerült! A szívem is megállt egy percre!

– Nem engedem, hogy boldogtalan légy! – mondta, miközben megcirógatta kedvese döbbent arcát.

A lány szorosan hozzá bújt, mert nehezére esett elhinnie, hogy valóban itt van. Mélyen beszívta Zsolt illatát, amit már úgy megszokott és imádott, végül elhúzódott tőle, hogy belenézhessen mélykék szemébe, amitől mindig is megugrott a szíve.

– Anyukádnak mit mondtál, hova mentél?

– Ugyanazt, Tárnokra.

– A vendégek?

– Nem hozzám jöttek – felelte mosolyogva.

– Nem gyanakodott anyud?

Zsolt a fejét rázta.

– Hogy találtál ide?

Zsolt mutatóujját a halántékához emelte, majd csibészes mosolyt villantott.

– Jó a memóriám. Egyszer régen hazakísértelek, és megjegyeztem az utat. Van még kérdés?

Anna elnevette magát, majd újra szorosan hozzábújt. Repesett a boldogságtól, amiért újra láthatja, érezheti őt. Viszont most más volt a helyzet. Zsolt ide jött, az otthonához, most nincs szó semmiféle titkos randiról.

– Izgulsz? – kérdezte.

– Kicsit, de megnyugtat a tudat, hogy nem utálnak érte.

– Nyugi! Anyu kedves lesz hozzád.

Anna megfogta párja kezét, és elindultak vissza, majd a bejárati ajtó előtt megálltak, és Anna Zsolthoz fordult.

– Maradj kint addig, amíg bejelentem, hogy itt vagy, jó?

– Persze.

Anna nagy levegőt vett, és belépett a lakásba. Berta a konyhapultot takarította, amikor lánya odalépett hozzá. Szíve a torkában dübörgött, és ötlete sem volt, hogyan adhatná be, hogy itt az unokatestvére.

– Anya, szeretnék valamit mondani.

– Hallgatom.

Anna úgy döntött az igazat mondja.

– Nemrég hívott fel Zsolt, hogy van egy levele a postaládánkban. Én kiszaladtam megnézni, és ő ott várt rám.

Berta elmosolyodott.

– De édes tőle.

– Ugye, bejöhet? – fejezte be Anna a mondandóját.

– Már miért ne jöhetne be? Ne beszélj butaságokat!

Ekkor Zsolt megjelent az előtérben.

– Csókolom – köszönt félszegen.

– Szia, Zsolt! Tegezz nyugodtan, hiszen családtag vagy!

Anna elpirult, és Zsolt is belevörösödött.

– Gyere csak beljebb. Kérsz valamit? Kávét, vagy inkább vizet?

– Egy kávé jól esne. – A fiú leült a konyhaasztalhoz, Anna mellette foglalt helyet.

Berta mindenkinek töltött kávét, majd ő is csatlakozott hozzájuk. Annát nem kérdezte meg, kér-e kávét, nála sosincs olyan, hogy nem kér. Berta kedvesen viselkedett Zsolttal, aki így hamar feloldódott.

– Évának elmondtátok már, hogy együtt vagytok? – érdeklődött.

– Még nem, de azt hiszem, amikor ma hazamegyek, akkor elmondom neki – felelte Zsolt, miközben Annát nézte.

A lány megriadt ettől az elhatározástól. Most már tényleg a titkolózás végéhez értek, és érezte itt már nem lesz könnyű dolguk. Beszélgetés közben hirtelen megrezzent Zsolt mobilja. Rápillantott a kijelzőjére, és az arca hamuszürkévé vált.

– Édesanyám az – nyögte ki, amikor már mindenki őt nézte. – Ezt most fel kell vennem.

Azzal felállt az asztaltól, Anna bekísérte a szobájába, ott nyugodtan tudott beszélni.

– Szia, anya!

Zsolt hangjában érződött a feszültség.

– Jól elvagyunk Benővel, most pont egy filmet nézünk… Ő nincs itt, mert WC-re ment… Hogy adjam akkor az anyukáját? De minek? Nem hiszed el, hogy Tárnokon vagyok? Mégis hol lennék?

Anna szíve megugrott.

– Nagyon rosszul esik, hogy azt feltételezed, hazudok neked! Most le kell tennem, mert mindjárt lemerülök.

Azzal Zsolt, meg sem várva Éva válaszát, kinyomta a telefont, majd ki is kapcsolta. Leült Anna ágyára, a térdére könyökölt, arcát a tenyerébe temette.

– Ez nehezebb lesz, mint gondoltam… – sóhajtotta.

– Ebből baj lesz! – mondta Anna. Kezét biztatóan végigsimította a fiú hátán. Nagyon sajnálta, őt, amiért neki jutott a nehezebbik rész. Annának szerencséje volt az anyjával, hiszen Berta nem bukott ki a kapcsolatukon. Évával nem lesznek ilyen szerencsések, és nincs is annál rosszabb, ha a gyereknek a saját anyjával kell szembekerülnie.

– Előbb vagy utóbb muszáj lesz elmondanom neki. – mondogatta némileg magának is.

– Úgy sajnálom, hogy nem lehetek melletted.

– Tudom, de talán jobb is így – fogta meg Anna kezét.

*

            Zsolt késő este ért haza. A házban sötét volt, a szülei már lefeküdtek aludni. Zsolt, amennyire csak tudott, csöndben felosont a szobájába, és ő is ágyba bújt.

Hajnali két óra lehetett, amikor Éva leellenőrizte, hogy fia otthon alszik-e, és nagy megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy igen.

            Másnap Zsolt nyolckor ébredt. Fáradtan kikászálódott az ágyából, majd a fürdőszobában megmosakodott. Szíve úgy vert a mellkasában, mint aki színpadra készült, pedig csak édesanyjával akart beszélni. Miközben arcot mosott, hallotta, hogy anyja a földszinten készíti a reggelit. Valószínűleg Éva is meghallotta, hogy felébredt a fia, mert miután Zsolt elzárta a csapot, felkiáltott.

– Ha végeztél, akkor kérlek, gyere le, mert beszélni szeretnék veled!

Zsolt lesietett a lépcsőn.

– Kikészítettem a reggelit – mutatott az asztalon lévő tányér tükörtojásra.

– Köszi. – Valahogy képtelen volt édesanyja szemébe nézni. Leült az asztalhoz, és nekilátott a reggelinek. Lenyelte az első falatot, majd letette a villát, mert nem ment le több falat a torkán.

– Én is szeretnék beszélni veled – Zsolt kényszerítette magát, hogy felemelje tekintetét.

– Végre, hogy a szemembe néztél! – szólt Éva. – Együtt vagy Annával, igaz?

Zsolt nem bírt válaszolni. Éva gyilkos tekintetét látva inkább a tányérjára meredt, és úgy bólintott.

– Mióta?

Most már nem tudta kikerülni a választ.

– Egy éve.

Éva leesett állal bámult fiára, mert csak pár hónapra tippelt. Ha viszont ilyen hosszú ideje, akkor biztosan már több is történt közöttük. A gondolatba beletorzult az arca. Muszáj volt feltennie ezt a kérdést is, de reménykedett benne, hogy fiában maradt még annyi erkölcsösség, hogy a válasz nem lesz.

– Lefeküdtetek?

Zsolt arrébb tolta tányérját, majd dühösen pillantott édesanyjára.

– Semmi közöd hozzá – préselte ki a szavakat fogai közt.

Látta, hogy itt nem lesz semmiféle együtt működés, mi értelme lenne mindent elmondani. Úgy is nyilvánvaló.

Éva lehunyta a szemét, hogy az indulatait próbálja visszafojtani, ám nem járt sikerrel. Az asztalra csapott, és a fiára ordított.

– Te nem vagy normális! Hogy vagy képes a saját unokatestvéreddel lefeküdni? Ez undorító!

– Anya…

– Ne anyázz nekem! Erkölcstelenség, amit művelsz! Undorodom tőled!

Zsolt alig hitt a fülének. Ezeket tényleg az ő édesanyja mondja? Éva teljesen kikelt magából.

– Mégis miféle embert neveltem belőled?

– Ne túlozz.

– Az a kis szuka rendesen az ujjai köré csavart… – gondolkozott hangosan Éva.

Zsolt ezt már nem hagyta szó nélkül. Felpattant az asztalról, és székét hangosan bevágta a helyére.

– Ne beszélj így Annáról! Szeret engem, és én is őt! Nem tudod, hogy történt!

– A részletekre nem is vagyok kíváncsi. Felfordul a gyomrom!

Zsoltnak ennyi elég volt. Fejcsóválva megindult az emeltre, de Éva utána kiabált:

– Zsolt, megtiltom, hogy még egyszer találkozz vele! Az unokatestvéred! Vérfertőzés, amit műveltek! Nem lehet jövőd azzal a lánnyal!

– Nem érdekel! – kiabálta vissza a fiú, majd felszaladt a lépcsőn, és magára zárta a szobája ajtaját.

            Éva remegő kézzel ütötte be férje testvérének a számát. Véget akart vetni ennek, egyszer és mindenkorra.

Anna nagymamája épp az ebédet készítette, amikor Éva felhívta.

– Micsoda meglepetés…

Éva közbeszólt, mert nagyon ideges volt.

– Ne haragudj, hogy félbeszakítlak, de meg tudnád nekem adni Anna számát? Feltétlenül beszélnem kell vele.

Nagyi, mit sem sejtve, megadta Évának az unokája telefonszámát.

Anna éppen a kutyát sétáltatta kint, a Halesz parkban, amikor Éva felhívta.

– Igen, tessék.

– Na, ide figyelj, te kis csitri! Ha még egyszer a fiam közelébe mersz menni, akkor esküszöm, hogy nagyon megkeserülöd! Felejtsd el őt, megértetted?

Anna szívverése felgyorsult. Legszívesebben azonnal kinyomta volna a mobilt, de a sokktól egész teste ledermedt. Erre a hívásra nem számított, sem arra, hogy Éva ennyire elutasító lesz.

– Soha nem fogom támogatni ezt az undorító kapcsolatot! Mégis mit gondoltál, hogy majd örömmel fogadom, hogy a fiam a saját húgával turbékol? Még egyszer mondom: tartsd magad távol tőle!

– Igen… megértettem… – pityeregte Anna, majd Éva szó nélkül kinyomta a telefont.

Zsolt anyja olyan szinten megijesztette Annát, hogy zokogva tért vissza a lakásba. Berta nem értette, mi történt vele, hiszen csak a kutyát sétáltatta.

– Mondd már, mi a baj? Nagyon megijesztesz! – kérlelte édesanyja.

Lassan, fél csomag zsebkendő után, Anna kezdett megnyugodni.

– Éva felhívott és… Nagyon csúnyán beszélt velem… – szipogta.

Berta mindent megértett.

– Senki sem beszélhet úgy a lányommal, mint egy ronggyal! – hadarta idegesen, miközben mobilját a kezébe vette.

Berta visszahívta Évát, hogy elmondja neki, az nem megoldás, ha ráijeszt a lányára. Megpróbálta megértetni vele, hogy itt nemcsak az ő lánya hibás, hanem a fia is ugyanúgy, de Évát nem lehetett meggyőzni. Ő csak a saját véleményét hajtogatta, miszerint Anna szándékosan csábította el Zsoltot, hogy tönkretegye.

Anna újra sírva fakadt, mert hallotta Éva dühvel és megvetéssel teli szavait. Érződött, hogy tiszta szívéből gyűlöli őt ezért. A lány nem tudta, hogyan tovább. Úgy érezte, vége mindennek. Elvesztette szerelmét. Éva sosem fogja megengedni, hogy találkozzanak.

Anna nyugtatóval tudott csak elaludni. Berta sem támogatta a kapcsolatot, csak reménykedett abban, hogy a lányánál majd elmúlik ez a tini szerelem. Most látta, hogy valójában mennyire szereti Zsoltot, ezért aggódni kezdett. Az nem lehet, hogy két szív egymásra talál, és nem lehetnek együtt. Berta elgondolkozott ezen: ki is valójában Zsolt? Unokatestvére-e egyáltalán Annának? Éva így mutatta be őket egymásnak, de mindannyian tudták, hogy Zsolt az ő elsőfokú unokatestvére, nem pedig Annának. De vajon elég távoli-e a rokonság? Erre a kérdésre, már nem tudta a választ. Úgy döntött, időpontot kér egy genetikus orvostól.

            Zsolt bezárkózott a szobájába, azon a napon már nem akart beszélgetni az anyjával. Nagyon megharagudott rá. Álmában sem gondolta volna, hogy így fog reagálni. Szegény Anna! Hogy mondja el neki, hogy Éva nem fogadja el? Zsoltnak szüksége volt egy kedves hangra, ezért felhívta őt. A vonal másik végén azonban Berta szólalt meg.

– Szia, Zsolt. Annával most nem tudsz beszélni, mert alszik. Nyugtatót kellett adnom neki.

Zsolt rémülten meredt a szobája éjjeliszekrényén heverő pénztárcájára.

– Miért, mi történt?

– Te nem is tudod? Az édesanyád felhívta, és nagyon csúnyán beszélt vele. Alig tudtam szegénykémet megnyugtatni, annyira sírt.

– Ezt nem hiszem el... – Zsolt ökölbe szorította kezét, és enyhe szégyent érzett. Miért pont az ő anyja csinálja ezt? – Berta, hamarosan ott leszek, rendben?

– Gyere csak nyugodtan Zsolt, én nem haragszom rátok.

– Köszönöm.

            Zsolt kinyomta a mobilt. Feszültségét, dühét hirtelen nem tudta, miként vezethetné le, míg végül ököllel a ruhásszekrényébe ütött, amely kissé be is horpadt. Fájdalmat nem érzett, az adrenalin tompította az érzést. Felkapta pénztárcáját a szekrényről, és kiviharzott a szobából. Letrappolt a lépcsőn, és anyjára förmedt.

– Anya, mégis mit képzelsz magadról? Hogy beszélsz a barátnőmmel?

– Még neked áll feljebb? – hangzott Éva dühös ordítása.

– Tudd meg, hogy most azonnal leutazom hozzá! Hála neked, most mellette a helyem!

– Ne merészeld…

            Zsolt hátat fordított Évának, és hangosan becsapta a bejárati ajtót. Futásnak eredt, mert nem akarta, hogy utolérje. Úgy tűnt az égiek is Zsolt mellett álltak, mivel a vonat, ami Fehérvár felé tartott, pont akkor érkezett az állomásra, amikor Zsolt is. Gyorsan felszállt rá, és csak akkor tudott teljesen megnyugodni, amikor a vonat továbbindult. Évát nem látta sehol, tehát nem követte őt. Enyhe bűntudat gyötörte miatta. Nem szeretett édesanyjával veszekedni. Nagyon fájt neki, hogy így kellett beszélnie vele, de sajnos Éva nem hagyott neki más választást. Másfél óra utazás után Zsolt a fehérvári buszállomáson jegyet váltott és felszállt a helyi járatra, ami mintha csak őt várta volna. Azonnal elindult. Húsz perc múlva Zsolt már a szárazréti lakás ajtajában toporgott. Berta nyitott ajtót. Zsolt arcán aggodalom tükröződött, de Berta igyekezett megnyugtatni őt.

– Nemrég ébredt föl. Azt hiszem, már jobban van. Nem árultam el neki, hogy jössz, legyen meglepetés – mondta Berta, majd a lánya szobája felé tolta a fiút.

            Zsolt lassan lenyomta a kilincset, majd benyitott. Anna az ágyában feküdt, és a televíziót kapcsolgatta. Nem fordult hátra, mert nem hallotta meg az ajtó nyitódását. Zsolt halkan odaosont hozzá, majd hirtelen homlokon csókolta. A lány döbbenten pillantott fel, majd arcán széles mosoly terült szét. Gyors mozdulattal kikelt az ágyából, és Zsolt karjaiba borult.

– Jaj, de jó, hogy itt vagy! Olyan szörnyűség történt velem!

– Tudom, anyukád mesélte. Nagyon sajnálom! Nem tudom, mi ütött az anyámba.

– Te jól vagy? – aggódott Anna.

– Igen, bár csúnyán összevesztem vele.

Zsolt felszisszent, amikor szétnyitotta a tenyerét. Anna követte a fiú pillantását, és meglátta sebes kézfejét, ami kissé felduzzadt.

– Mit csináltál?

– Nem fontos.

– Nekem az!

– Az én hülyeségem… Levezettem a feszültséget a szekrényemen.

Anna megölelte őt.

– Te kis butus… És most mi lesz? Hogy lesz tovább?

– Minden ugyanúgy marad! Szeretlek, és nem érdekel, mit gondol anyu, majd idővel belenyugszik.

– Remélem…

– Nem hagyom, hogy boldogtalan légy!

Zsolt ujjbegyével megsimogatta a lány arcát, majd az ajkán húzta végig az ujját, amitől a szája szétnyílt, és megcsókolhatta. A tiltott gyümölcs mindig édesebb. A fiatalok olyan szenvedéllyel csókolták egymást, hogy amikor Leti belépett a szobába, észre sem vették. A húgi döbbenten figyelte, majd köhintett egyet, felfedve magát a szerelmesek előtt.

– Ezt meg kell emésztenem – jegyezte meg, miközben nővérére vigyorgott.

– Ne haragudj – mondta Zsolt, és hátrább lépett Annától.

– Miattam ne fogjátok vissza magatokat, majd megszokom.

Zsolt mobilja jelezte, hogy SMS érkezett. Kiszedte a farmerzsebéből, és megnézte. Letícia közben megtalálta sminkes készletét, amit kezébe vett, és kisietett a szobából, hogy magukra hagyhassa őket.

– Ki írt? – érdeklődött Anna.

– Anyám, és azt írja, ha ma nem megyek haza, akkor ne is menjek soha többé.

Anna rémülten pillantott párjára, de Zsolt elmosolyodott.

– Csábító ajánlat – mondta.

– Ne vicceld el! Lehet, hogy komolyan gondolja – felelte Anna.

– Biztos vagyok benne, hogy igen, csak azt nem engedhetem, hogy megfenyegessen.

– Tudom, de nem akarom, hogy miattam fasírtban legyetek.

Anna szomorúan lehajtotta a fejét.

*

Berta eközben az Örs vezér térre tartott, ott volt a genetikus orvosi rendelője. Bertát szinte azonnal fogadta, és hellyel kínálta egy fekete bőrkanapén, miközben a recepciós hölgy kávét hozott.

– Jó napot, asszonyom – nyújtott kezet az orvos.

– Jó napot kívánok.

– Parancsoljon, miben segíthetek?

Berta mélyen beszívta az iroda illatát, mielőtt belekezdett a történetébe.

– A lányom beleszeretett az édesanyám testvérének a fiába. Rettenetesen félek, hogy mi lesz a leendő unokáimmal, mivel nagyon úgy tűnik, hogy komolyan gondolják a kapcsolatukat.

– Tehát, van az ön édesanyja, azaz a lányának a nagymamája.

Berta bólintott.

– A nagymama testvérének a fiába szeretett bele…

– Igen – felelte Berta.

– Csak hogy értse, az édesanya elsőfokú rokon, a nagymama másodfokú rokon, van a másod nagybácsi: az a harmadfokú rokon, és annak a fia a negyedfokú rokon. Szeretném megnyugtatni, ha a lánya egybekel vele, és gyerekük születik, a gyerekben a genetikai kockázat nem nagyobb, mint egy nem rokonok közötti kapcsolat esetén. Az elsőfokú és másodfokú rokonság veszélyes, és lényegében vérfertőzés, de amiről ön beszél, az nagyon távoli rokonság. Nyugodtan hagyják őket, ha egymásba szerettek, hadd legyenek boldogok – mosolygott a doktor.

Bertának hatalmas kő esett le a szívéről. Megnyugtató volt hallani ezeket, különösen egy szakembertől. Mennyire fognak örülni ennek a hírnek a fiatalok!

– Nagyon szépen köszönöm a tájékoztatást, doktor úr!

Berta még sosem érzett ilyen nagy megkönnyebbülést. Egész úton attól félt, hogy ha ez a kapcsolat tényleg vérfertőző, akkor kénytelen ő is Éva mellé állni. De hála istennek, ez nem következett be: a fiatalok együtt lehetnek. Berta olyan boldog volt, hogy nem bírta ki, hogy ne közölje velük azonnal. Miközben beszállt a hármas metróba, már hívta is Annát.

– Szia, kincsem! Van egy nagyon jó hírem számotokra!

– Mi az?

– Most jövök egy genetikustól, és megtudtam, hogy minden a legnagyobb rendben van veletek!

Anna elkerekedett szemekkel pillantott Zsoltra, aki mit sem sejtett még.

– Zsolt a te negyedfokú rokonod, ami olyan távoli, hogy nincsen félnivalótok. Annyi az esélyetek beteg babát a világra hozni, mint két idegen embernek.

Berta majd kicsattant az örömtől, és ez az öröm ráragadt Annára is, aki majdnem elsírta magát.

– Jaj, istenem! Nagyon köszönöm, anyu, hogy megtetted ezt értünk.

– A lányom vagy, csak azt szeretném, hogy boldog legyél!

Anna kinyomta a mobilt, majd megölelte Zsoltot.

– Mit mondott Berta, aminek ennyire örülsz, hogy itt pityeregsz?

– Nincs vérfertőzés, együtt lehetünk!

Zsolt úgy meglepődött, hogy egy ideig meg sem tudott szólalni.

– Azt hittem, hogy nekünk soha nem lehet közös gyerekünk… – mondta, miután magához tért a sokkból.

Most még inkább megerősödött benne az elhatározás, hogy eljegyzi Annát. Semmi nem állhat közéjük, még az édesanyja sem. Zsolt elmosolyodott, magához szorította Annát, aki még mindig szipogott.

*

            A fiú este kilenc órára ért haza, Éva a nappaliban várt rá, a kanapén. Zsolt bezárta az ajtót, a kulcsot a kulcstartóra akasztotta, levette a cipőjét, majd köszönt édesanyjának.

– Végre, hogy haza toltad magad. Milyen volt a saját húgoddal enyelegni?

– Kérlek, anya! Ne kezd! Fáradt vagyok ehhez.

– Addig fogom csinálni, amíg rá nem jössz, hogy mekkorát hibázol!

– Ha utánanéztél volna, hogy mégis milyen távoli a rokonság, most tudnád, hogy Anna a negyedfokú rokonom, és a vérfertőzés kizárva. Ezt egy genetikus mondta!

Éva erre nem tudott mit mondani. Teljesen elborította a düh és az undor, ezért nem tudott józanul gondolkozni, elfeledkezett arról, hogy utána is nézhetne a dolgoknak.

– De… De akkor is a rokonod… – hebegte.

            Zsolt érezte, hogy rést ütött anyja páncélján, ezért most kellett vallania, nem később. Odament hozzá, leült mellé a kanapéra és megfogta a kezét.

– Anya, figyelj rám! Nagyon szeretlek, és nem akarok haragban lenni veled. Hallottad, Annával együtt lehetünk, a törvény sem tiltja. Szeretem olyannyira, hogy el akarom venni feleségül.

Éva szeme elkerekedett a hallottakon.

– Én lennék a legboldogabb, ha támogatnál minket! A jövő hónapban megkérem a kezét. Teljesen biztos vagyok abban, hogy őt akarom. Hinned kell nekem!

Éva csendben vizslatta fia könyörgő tekintetét, de végül nem szólt semmit. Felállt a kanapéról, és magára hagyta Zsoltot. Muszáj volt gondolkoznia ezen az egészen. Időre volt szüksége, ezért kétségek közt hagyta fiát, és bevonult a szobájába.

Zsolt megszeppenve nézte végig anyja szótlan távozását. Lehet, hogy ez sem lesz elegendő ok arra, hogy az anyja megbéküljön? Most már mindig ez lesz? Választania kell majd az anyja és a szerelme közt? Ezekkel a gondolatokkal tért nyugovóra, de csak órákkal később tudott elaludni.

*

            Másnap Éva és László beszélgetésének halk moraja ébresztette fel. A földszinten beszélgettek, a nappaliban, de mivel éjszaka nyitva hagyta szobája ajtaját, így a hang célirányosan felszűrődött az emeletre. Álmosan felült az ágyában, próbált hallgatózni, de nem értette tisztán, mit beszélnek. Valószínűleg Éva járkált fel-alá, mert hangja néha felerősödött, olykor elhalkult.

Zsolt kidörzsölte szeméből az álmosságot, és megpróbált a legcsöndesebben a lépcső tetejéhez lépegetni. Ekkor már anyja kétségbeesett, és apja nyugodt, mély hangját is tisztán hallotta.

– Istenem, Laci, nem tudom mi a helyes. Folyton az motoszkál bennem, hogy akkor is a rokona! Olyan széles a világ, miért nem képes magának egy megfelelő lányt találni?

– Évám, felnőtt ember a fiúnk. El tudja dönteni saját maga, hogy mi a helyes neki. Ha melegnek született volna, akkor sem kényszeríthetnéd a lányokhoz. Nem igaz? Zsolt Annát választotta, és ahogy hallottad, genetikailag nem ütköznek. Akkor meg hagyjad, hadd legyen boldog!

Zsolt széles mosollyal itta magába édesapja szavait, és közben azért szurkolt, hogy sikerüljön meggyőznie Évát.

 – Ha láttad volna tegnap, hogy beszélt velem. Azokat a könyörgő szemeket. Teljes szívéből szereti azt a lányt… – állapította meg Éva.

– Akkor meg ne állj az útjukba. Úgy is Annát választaná, és akkor elveszítenéd őt.

– Igazad lehet. Egész életemben nem veszekedtem még ennyit Zsolttal, mint az elmúlt napokban. Véget akarok ennek vetni. Ha majd felkelt elmondom neki, hogy áldásom adom rájuk.

Ahogy ezt kimondta, hangos trappolással szaladt le a lépcsőn Zsolt, egyenesen édesanyja karjaiba. Szorosan magához ölelte Évát és a nyakába suttogta.

– Köszönöm, anyu! Annyira szeretlek! – Éva meghatódottan viszonozta fia ölelését, és ekkor megbizonyosodott róla, hogy jó döntést hozott.

 – Én is szeretlek, te butuska!

László sem akart lemaradni semmiről, ezért tárt karokkal lépett feleségéhez és fiához, akik nevetve fogadták be őt is.