6. Fejezet A Sors fintora

            "Nem mi választjuk a szerelmet; az választ minket. Akár helyes, akár nem."

Elin Hilderbrand

A nap szikrázó fénye betört a szobába, miután a függönyt elrángatták. Leti bosszúból tette, amiért éjszaka nem hagyta aludni a nővére.

– Ébresztő! Hasadra süt a nap! – mondta indulatosan, majd gonosz vigyorral az arcán kitrappolt a szobából. Anna ilyenkor egy kanál vízben megtudta volna fojtani, de ma a kedvét még húga bosszúja sem tudta elrontani. Mosolyogva ült fel ágyában, mert gyönyörű álomból ébredt. Még érezte vállán a fiú finom csókjait. Ujjaival megérintette bőrének azon részét, és vágyakozva emlékezett vissza arra, amikor Zsolt a fogaival húzta le topjának a pántját. Leti ismét megjelent a szobában és szekrényében kutakodott.

– Készülődjél nővérkém, mert utazunk!

– Hová?

– Valami távoli rokonokhoz. Pontosan én sem tudom. Igyekezz, mert két óra múlva indulunk!

Anna nem volt elragadtatva a hírtől. Eddig a percig nem is tudott erről, és tegnap éjjel Zsolttal egy újabb találkát szerveztek le mára. Semmi kedve nem volt menni. Zsolttal akart lenni. Bosszúsan tápászkodott fel ágyából és ment a konyhába. Orrát megcsapta a friss kávé illata, ami elterelte egy pillanatra a gondolatait az utazástól. Elkészítette tejeskávéját, és helyet foglalt a konyhaasztalnál. Édesanyja mobilon beszélgetett a nagyival, és annyit el tudott csípni belőle, hogy a nagymamájuk is jönni fog velük Budapestre.  

Miután Berta kinyomta a mobilt, Anna bágyadtan így szólt:

– Nem akarok menni…

– Ez nem kívánság műsor kicsikém. Kezdj magaddal valamit, mert mindjárt indulunk!

Anna a mobiljára pillantott. Tíz óra múlt. Éjjel Zsolttal azt beszélték meg, hogy másnap hívni fogja, hogy elmondja, melyik vonattal jön. Kínlódva csoszogott be a fürdőszobába, hogy előkészítse magát az utazásra. 

Az idő delet ütött.

Már a vonaton utaztak, de Zsolt még mindig nem telefonált. Anna dühös lett. Leti többször is kérdezte, hogy mi baja, de Annának esze ágában sem volt megosztani a pasis dolgait a húgával. Leti egy idő után megunta, és helyette zenét hallgatott. Berta egy könyvet olvasott, a nagyi meg Annát figyelte, aki meredten bámult a semmibe.

Mamája lassan megfogta unokája kézfejét.

– Mi a baj, kicsim?

Annát a sírás kerülgette. Ötlete nem volt, miért nem hívja fel Zsolt. Lehet, hogy valamit elrontott, és többé nem is fogja keresni? Még a gondolattól is bőgni tudott volna. Nagyi aggódva vizslatta, de ő csak a fejét rázta, nem tudott megszólalni, mert a gombóc már a torkában volt. Inkább igyekezett másra terelni a gondolatait. Ha hirtelen sírásban törne ki, magyarázkodnia kellene a családjának.

Az egy órás út alatt Annának sikerült teljesen megnyugodnia. Amikor megérkeztek, már a zsebébe csúsztatta a mobilját.

Pálfi Ferenc, nagyi testvére, a budafoki vasútállomástól tizenöt perc sétára lakott. Nagyi vezette a családot, mert egyedül ő tudta, merre kell menni. Budafokon egy hegyre sétáltak fel, egy kertvárosi övezetbe. Annát elbűvölte a kilátás, ahogy felértek a legtetejére.

Az egyszintes családi házat barackszínűre festették, a hófehér kerítése mögül egy németjuhász kutya próbálta őket elzavarni, amikor a nagyi becsöngetett. Ferenc felesége, Magdolna jött kaput nyitni, egy molett, középkorú hölgy.

– Rocky, azonnal gyere ide!

A kutya hallgatott a gazdájára, látszott, hogy jó nevelést kapott. Anna nagyon szerette a kutyákat, és remélte, hogy a nap folyamán megbarátkozik Rockyval.

Magdolna megkötötte a kutyát, amíg mindenki bement a házba. Leti és Anna álla leesett, amikor megpillantották a belsejét. Gyönyörű volt. Hófehér falak, csillogó, méregdrága járólapok. És a legszebb az amerikai konyha volt. Nagyi testvére, Ferenc jött köszönteni őket.

– Szervusztok! De rég láttalak benneteket!

Ferenc felesége is csatlakozott hozzájuk, miután elengedte Rockyt.

– Mióta is nem találkoztunk? – kérdezte Magdolna.

– Hát, több mint tíz éve – felelte Berta.

– Hol a kisfiam? – nézett körbe Magdolna.

– Itt vagyok, anyu, csak a mosdóban voltam.

Anna épp a cipőfűzőjével babrált, amikor meghallotta az ismerős hangot. Szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte, kiszakad a mellkasából.

– Zsolt, drágám, ők itt az unokatestvéreid!

Anna felegyenesedett, hogy köszönthesse Magdolna fiát, de amint rápillantott, ledermedt. Barátja állt előtte, akivel randizott, akivel… szeretkezett.

Zsolt is annyira ledöbbent, hogy megszólalni sem tudott, végül csak halk suttogás hagyta el ajkát.

– Hogy kicsodák?

Anna szíve összeszorult a hirtelen rázúduló fájdalomtól. Elhatalmasodott rajta a rettegés, hogy vége, elveszítheti. Anna beleszeretett, bár ezt a fiúnak még nem mondta el. Szerette, és nem akarta elveszíteni. Ezer kérdés suhant át az agyán, de még egyre sem tudta a választ. És ez nagyon zavarta. Már majdnem kimondta hangosan a legfontosabb kérdést, ami folyton ott zengett az elméjében, hogy miért. Már szóra nyitotta száját, mikor Zsolt megmozdult. A fiú tisztában volt vele, ha nem tesz valamit, akkor fel fog tűnni a családnak, hogy ők már ismerik egymást. Tehát gyorsan úgy tett, ahogy mindenki várta.

– Szia! – köszönt, azzal odahajolt Letihez, és puszit adott az arcára. Majd ugyanígy tett a család többi tagjával.

– Nagyon szép a házatok! – dicsérte a nagyi.

– Tavaly újítottuk fel. Na, de ne álljunk itt! Gyertek, foglaljatok helyet.

Anna és minden családtagja helyet foglalt az ebédlőasztalnál. Magdolna már kikészítette a porcelántányérokat és az evőeszközöket a bézs színű terítőre. Zsolt Annával szemben foglalt helyet. Magdolna húslevest tálalt, amitől Leti hasa hangosan megkordult. Mindenki elnevette magát, de Anna semmit sem hallott az egészből. Tekintetét szerelmén tartotta. Zsolt néha rápillantott, ekkor Anna fájdalmat, zavartságot fedezett fel a fiú szemében.

– Bocsássatok meg, fel kell, hogy menjek a szobámba! – szólt a fiú miután végzett az másodikkal.

– Mi a baj, kicsikém? – fordult Magdolna Zsolthoz.

– Nem érzem jól magam. Nagyon fáj a fejem.

– Van az emeleten a fürdőben gyógyszer. Vegyél be egyet. – javasolta anyja, miközben megsimogatta fia fejét. Zsolt bólintott, majd hátra tolta székét.

Anna aggódva pillantott utána, de Zsolt rá sem nézett. Vajon mi járhat most a fejében? Lehet, hogy szakítani akar?

Anna úgy döntött, gyorsan befejezi az ebédet, hogy felmehessen utána, és megbeszélhesse vele a dolgot, de Magdolna nem engedte el egykönnyen. Amint mindenki végzett a főfogással, következett a desszert. Anna hiába próbálta meggyőzni Magdolnát, hogy belé már nem fér több, Magdolna ragaszkodott hozzá, hogy legalább kóstolja meg. Anna kapkodva gyömöszölte szájába a piskótát. Sokat ivott rá, végül jóllakottan Magdolnára mosolygott.

– Ízlett? – kérdezte fülig érő mosollyal Magdolna.

– Igen, nagyon!

– Ennek örülök. Ha akartok, menjetek fel az emeletre, nézzetek körül. Zsolt már úgyis fent van.

Végre! Anna azonnal hátratolta a székét, és felkelt róla. Gyorsan húgára pillantott. Megrémült attól, hogy esetleg ő is követi a példáját. Mert ha igen, semmi esélye beszélnie Zsolttal. Szerencsére húga még a piskótát majszolta, és nem úgy tűnt, mintha az emeletre készülne. Anna kihasználva a kis időt, felsietett. A lépcső tetején egy újabb konyha tárult elé. Ettől egy kissé összezavarodott.

Egy másik lakást is kialakítottak? Miért?

Jobbra is nyílt egy ajtó, és balra is. Szemben találta meg a mosdót. A jobb oldali szoba ajtaja csukva volt, míg a balé nyitva. Pár másodpercet hezitált rajta, vajon merre menjen, végül a nyitott ajtóhoz fordult. Ebben a pillanatban lépett ki rajta Zsolt is, így kis híján összeütköztek. Anna szíve össze-vissza kezdett kalimpálni.

Zsolt megfogta a lány kezét, és behúzta magával a szobába. Az ajtót halkan becsukta, majd Annához fordult. A lány ezt a pillanatot várta, amióta csak találkoztak a földszinten: hogy végre kettesben lehessenek. Már nyitotta is száját, hogy megkérdezze tőle, miért nem hívta eddig, de Zsolt magához húzta, és megcsókolta. Anna szinte azonnal elfelejtett mindent: a kérdését, amit nem sikerült feltennie, és a legfontosabb tényt is, hogy rokonok. Zsolt csókja, már nem volt összehasonlítható az előbbiekkel. Mintha ez a csók másról szólt volna… A búcsúról. Ahogy megfogalmazódott Annában ez a gondolat ellökte magától a fiút, hogy a szemébe nézhessen. Zsolt pillantásában viszont, nem fedezett fel semmi olyat, ami arra utalna, hogy el fogja hagyni.

– Hogy történhetett ez meg velünk? – kérdezte szinte suttogva Anna.

– Én is ezt kérdezem folyton – felelte Zsolt.

– Mi lesz most velünk?

Zsolt megsimogatta Anna arcát, és elmosolyodott.

– Ne aggódj, picim! Nem lesz semmi baj. Nem hagyom, hogy boldogtalan légy!

Anna ezektől a szavaktól kissé megkönnyebbült, de nem teljesen. Az is eszébe jutott, hogy talán csak azért mondta ezt, hogy megnyugtassa.

– Miért nem hívtál? – Ezer és ezer kérdése lett volna még, de sietnie kellett, mert húga bármelyik pillanatban feljöhetett az emeletre.

– Felhívtalak volna, amint a vendégek, akiket vártunk, elmentek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ti lesztek azok. Anyám ma reggel jelentette be nekem, hogy érkeztek.

– Értem. – Anna idegesen az alsó ajkába harapott.

Zsolt megint két keze közé fogta a lány arcát.

– Anna, szeretlek!

Szereti. Annyira boldog lett, hogy a szeméből egy könnycsepp végiggurult az arcán, amit Zsolt gyengéden letörölt hüvelykujjával

– Én is szeretlek! – suttogta a lány.

Zsolt lassan Annához hajolt, hogy újra megcsókolhassa, de akkor…

– Itt vagytok? – kérdezte Leti az ajtó másik oldaláról.

Zsolt ijedtében hátraugrott és megbotlott az ágya sarkában. Egyensúlyát elvesztve hátára zuhant. Anna tenyerét szájához emelve felsikkantott.

– Nem ütötted meg magad? – kérdezte a fiúhoz sietve.

– Nem… – Gyorsan feltápászkodott a földről, de nem fogadta el a lány segítségét.

Leti félszegen belépett.

– Szia – köszönt megint –, de szép a szobád!

– Köszönöm – felelte, miközben Annától távolabb lépett.

Leti balra fordult, és leesett állal sietett a hatalmas DVD-polchoz. Zsolt bal falának egész területét elfoglalta a gyűjteménye.

– Aszta, mennyi DVD-d van! Gyűjtöd őket?

– Igen. Szeretem a filmeket.

Amíg Leti a filmeket tanulmányozta, Zsolt rákacsintott Annára. A lány elmosolyodott, majd karba fonta a kezét. Nagyon nehezen bírta megállni, hogy ne érjen Zsolthoz.

A fiú is hasonlóan érezhetett, mert kezeit a farmerzsebében tartotta.

Lassan a szülők is felértek az emeletre. Magdolna lázasan mesélte, miért alakította át a házat. Úgy tervezte, hogy mivel fiai öröklik, az emeletet megkapja az egyik, a földszintet meg a másik, így nem kell elmenniük albérletbe, mivel mindkettőt lakássá alakították

– Hogy van a fiad, Magdolna? – kérdezte együttérzően Berta.

Egy pillanatra síri csönd lett. Mintha valaki halálhírét közölték volna.

– Változatlan. Szerencsére nem romlott az állapota, de ha nem kap egy éven belül szívet, akkor… – Magdolna hangja elcsuklott.

Anna Zsoltra pillantott, aki szomorúan, lehajtott fejjel meredt a padlóra. Annyira megsajnálta a fiút, hogy legszívesebben odament volna, hogy hozzábújhasson.

– Meg fog gyógyulni, Magdolna. Ebben teljesen biztos vagyok! – felelte nagyi, aki vigasztalásképpen megsimogatta Magdolna karját, végül visszamentek a földszintre meginni egy kávét.

Leti kinézett magának egy filmet, amibe mindenképp bele akart pillantani. Zsolt leemelte a polcról, és betette a lemezt a DVD lejátszóba. Leültek mindhárman a franciaágyra, és Anna csak ekkor vette észre, milyen szép is ez a szoba. Laminált padló, halványkék falak, számítógép, plazmatévé és a hatalmas franciaágy. Nem tudta kizárni az elméjéből, hogy ebben az ágyban képzelje el magukat. Még a kezét is végighúzta a selymes lepedőn egy pillanatra.

Zsolt észrevette a mozdulatát, és elmosolyodott. Anna elpirult. Leti semmit nem vett észre az egészből, mert ő az ágy elejében ült, Annáék előtt.

            Az idő kereke gyorsan pörgött és Anna úgy érezte, hogy négy helyett csak egy órát voltak látogatóban. Zsoltnak sikerült megnyugtatnia Annát, aki már nem félt attól, hogy szerelmük útjába állhat a szörnyű igazság. De mikor elérkezett az indulás pillanata, Anna lelkébe ismét beköltözött a félelem. Talán azért, mert Zsolt viselkedése észrevehetően megváltozott. Elmúlt a kedvessége, amit mindig Anna felé sugárzott, akárhányszor ránézett. Feszülté és nyugtalanná változott. Anna gyűlölte, hogy nem kérdezheti meg tőle, mi változott meg. Biztosan tudta, hogy nem a búcsúzástól vált komorrá kedvese, hiszen bármikor találkozhatnak titokban. De akkor meg miért? Húga közvetlen a közelükben toporzékolt, teljesen felpörgette az utazás izgalma.

Zsolt apukája felajánlotta, hogy leviszi őket a vasútállomásra. Anna először megörült a hírnek, hiszen ez azt jelentette, hogy jön Zsolt is, nem igaz? Még ha mások nem is tudják, ők együtt járnak. De szomorúan kellett tapasztalnia, hogy mikor kiértek a kapu elé, Zsolt megállt édesanyja mellett, és nem jött tovább. Maradt, nem tartott velük. Anna szíve megsajdult, hiszen nem tudta, mikor fogja őt újra látni. A gondolat, hogy csak a kapuig lehetnek együtt, késként hatolt a szívébe.

A korábbi bíztató szavak jelentősége tovaszállt. Zsolt pillantásában a veszteséget és reménytelenséget lehetett kiolvasni. Minden megváltozott, mikor Annáék beültek az Audiba. Zsolt úgy állt a járda szélén, mint egy sóbálvány és a lányt bámulta. A családtagjaik mosolyogva integettek egymásnak, de ők nem voltak képesek erre. Anna érezte, ha elindulnak, akkor mindennek vége lesz. Bár Zsolt még az elején azt ígérte minden rendben lesz, megváltozott viselkedése nem ezt sugallta.

– Indulhatunk? – kérdezte Zsolt apja.

Annát pánikszerű érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte egyre nehezebben képes levegőt venni és az egyetlen gyógyír erre, ha most rögtön kiugrik a kocsiból, és Zsolt karjaiba veti magát. Ám Ferenc elfordította a kulcsot és a motor felpörgött. Tudták, hogy ha a jármű elhagyja az utcát, akkor egy végeláthatatlan távolság keletkezik közöttük, amit lehet, hogy soha többé nem fognak tudni áthidalni. A fájdalmas igazság, amivel szembesülniük kellett, egyre súlyosabban ereszkedett rájuk. Az autó kifordult az útra és távolodni kezdett… Tőle. Anna még mindig figyelte őt, és a kitörni vágyó sírását igyekezett magába fojtani. Látta, ahogy Magdolna megfordul és bemegy a házba, de a fia nem mozdult a helyéről, egészen addig, amíg ők az utcában haladtak.

El fog hagyni – hasított a tudatába a felismerés, és elkínzottan hanyatlott hátra az autó hátsó ülésén.

4. Fejezet Randevúk

"Van, hogy a vonzalom megelőzi a szerelmet.

 Van, hogy megtörténnek dolgok mielőtt kimondhatnánk azt: Szeretlek!"

Victoria Green

Anna pontosan hatra ért a parkba, de Zsolt már ott várta. Pont az óráját figyelte, mikor megpillantotta a lányt.

Annát elfogta a félelem. Talán rosszul emlékeztem, és nem is hatra kellett volna jönnöm, hanem ötre? Ha ez így van, akkor már egy órája vár rám. Lőttek a randinak…

A fiú elmosolyodott.

– Szia! Ugye nem vártál rám sokat? – kérdezte a száját húzva Anna, közben folyamatosan fohászkodott magában, hogy a válasz nem legyen.

– Úgy körülbelül öt percet. Szeretek kicsivel előbb jönni, így biztosan nem kések el.

– Uh, már azt hittem, én emlékeztem rosszul, és te már egy órája vársz rám.

– Nem, dehogy. – Zsolt előrelendítette a jobb kezét, és átnyújtott a lánynak egy szál rózsát.

– Tessék, ez a tiéd. Virágot a szép virágszálnak!

– Ó, köszönöm szépen. Ez gyönyörű!

A fiú csendben fürkészte a lányt, majd megköszörülte a torkát, és így szólt

– Remélem, nem vacsoráztál még.

– Nem – vágta rá rögtön Anna.

– Hallottam egy jó helyről, bár még nem jártam ott.

Lassan megindultak a vendéglő felé.

– Az igazság az, hogy nem nagyon ismerem ezt a várost.

Anna meglepetten nézett a fiúra.

– A fővárosban lakom. Három napja vagyok itt az egyik haveromnál. Holnapután utazom vissza.

– Ó. – Anna szíve nehéz lett a gondolatra, hogy talán mégsem működne ez a kapcsolat.

Egyáltalán érdemes belevágnom? – kérdezte önmagától. – Egy földrajzilag nem megfelelő fiú, aki amúgy kedves, melegszívű és jóképű… Hát persze, hogy érdemes!

– Hahó! Föld hívja Annát! – mondta szórakozottan Zsolt.

– Jaj, bocs. Csak elgondolkodtam.

– Vettem észre. Szabad tudnom, hogy min?

– Nem fontos.

Elhagyták a parkot, és a belváros felé indultak.

Anna lelkesen vezette Zsoltot a Királyok városában, egyenese Kati néni szobrához Az egykori fehérvári piac jellegzetes alakjához, egy idős asszonyhoz, aki egy kiskocsit tolt maga előtt. A szobor egyetlen része, Kati néni orra aranylott, mintha csak azt tartanák tisztán. Zsolt elnevette magát.

– Miért fénylik így az orra?

Anna felkacagott majd két ujjával összecsípte a szobor orrát.

– Az a hiedelem járja, ha megfogod Kati néni nóziját, szerencséd lesz.

Zsolt is követte Anna mozdulatát, és ő is megérintette az aranyló szobrot.

Lassan tovább indultak, és mikor Zsolt hátra pillantott, látta, hogy más járókelők is megérintik a szobrot.

Ódon hangulat vette őket körbe, ahogy a macskaköves utcákon vezetett tovább az útjuk. Andalogva sétáltak a térre, melynek közepén az Országalma vörös márvány szobra állt.

– Ez a városháztér közepe, és ez az Országalma – mutatta Zsoltnak, aki mosolyogva lépett a szoborhoz.

A kőoroszlánok által tartott szobron az alábbi felirat díszelgett: "Libertates civitatis albensis a S. rege Stephano concessæ".

– Mit jelent? – érdeklődött Zsolt miután körbe sétálva kissé akadozva, de felolvasta a szöveget.

– Fogalmam sincs. De, ha nagyon érdekel, megnézem majd neked a neten.

Zsolt intett egyet, hogy annyira nem fontos, majd Annához lépett és megfogta a kezét. Az Országalmával szemben egy étterem állt.

– Jaj, de éhes vagyok, érzed, hogy korog a gyomrom? – húzta a hasához Anna kezét.

Anna gyöngyözve felkacagott – Kint szeretnél enni, vagy bent? – biccentett fejével az étterem felé.

Anna szeme megakadt a cserepes tujákkal körbezárt teraszon

– Csakis kint! – felelte gondolkodás nélkül.

Zsolt megfogta a kezét, és felsegítette a rozsdabarna teraszra. Válaszként Anna gyomrában újra életre keltek a pillangók. Zsolt udvariasan kihúzta neki a széket, hogy leülhessen.

– Köszönöm.

Böngészni kezdték az asztalra készített étlapot.

A pincér várt egy-két percet, majd megjelent mellettük.

– Jó napot! Mit hozhatok?

Anna magának rántott húst kért sült krumplival és egy ásványvizet. Zsolt ugyanezt, annyi változtatással, hogy víz helyett üdítőt rendelt. Evés közben sokat beszélgettek és nevettek. Desszertnek Anna aranygaluskát, a fiú pedig vaníliás süteményt kért.

– Imádom! – vallotta be Anna, amikor beleszúrta a villáját a süteménybe.

– Én is ezt – mosolygott Zsolt.

Anna ránézett a fiúra, és elnevette magát.

– Mi az? – kérdezte kíváncsian Zsolt.

A lány a fiú orrára mutatott.

– Krémes az orrod!

– Jaj! – Zsolt felkapta a szalvétát, és letörölte a krémet. – De kínos!

A lány ekkor már csak mosolygott.

– Kérdezhetek valamit? – Zsolt halvány féloldalas mosolyt villantott, szeme pajkosan csillogott.

– Persze.

– Miért csókoltál meg?

Annát villámcsapásként érte a kérdés. Hirtelen nem tudta mit mondhatna, így megszólalni sem tudott. Zavarában lesütötte szemét és hűségesen meredt a félig elfogyasztott aranygaluskájára. Kereste a megfelelő választ erre, de nem találta. Nem akarta megbántani a fiút. Ha elmondja az igazat, hogy csak fogadásból, lehet, hogy megsértődik és otthagyja. De hazugsággal sem akarta kezdeni az ismeretségüket, így végül úgy döntött az igazat mondja.

– Fogadtunk a barátnőmmel.

– Erre tippeltem… Kár, hogy nem az én két szép szememért.

– Gyönyörű szemed van – bukott ki a vallomás Annából, amit rögtön meg is bánt. A fiú olyan tekintettel nézte őt, amitől Anna bőrén az összes szőrszál égnek állt. Zsolt kék szeme csak úgy szikrázott az éjszakai lámpafényben. El akarta terelni a figyelmet a meggondolatlanul elszólt vallomásáról, így gyorsan kérdést szegezett a fiúnak.

– Miről nem mondanál le semmi esetre sem az életedben?

–  A vaníliáról. Az a mindenem!

– Akkor már értem miért ezt kérted.

– Ha a vanília, mint édesség megszűnne, az én életemnek se lenne tovább értelme.

Anna csilingelően felnevetett.

– Ne nevess ilyen édesen, mert esküszöm, újra megcsókollak!

Anna ivott egy korty vizet, majd mutatóujját fenyegetően feltartotta.

– Csak semmi pattogás, kék szemű!

– Sajnálom, csak ez az igazság.

Anna elbűvölve figyelte Zsoltot.

            Vacsora után sétálni mentek. Meséltek egymásnak a gyerekkorukról, kellemetlen élményeikről és magukról. A macskakövezett utakon sétálgatva bársonyos szél simogatta arcukat. Anna nagyon jól érezte magát a fiú társaságában. Bízott benne, hogy fordítva is így van. Bár semmi jelét nem látta annak, hogy esetleg a fiú unná magát.

– Van egy húgom, őt Letíciának hívják, de mindenki csak Letinek szólítja. Helyes lány, csak mi nem jövünk ki túl jól egymással.

– Ahogy általában a testvérek. Nekem bátyám van, de sajnos lehetőségem sincs rosszban lenni vele, mert nagyon beteg.

– Ó, sajnálom. Megkérdezhetem, mi a baja?

– A szíve gyenge, pedig csak huszonkét éves. Donorra vár.

A lány együttérzően nézett a fiúra, majd kis mérlegelés után úgy döntött megfogja a kezét. Zsolt lepillantott összekulcsolt kezükre, majd meleg mosolyt küldött Annának.

– Már lassan fél éve vár, de tudom, hogy hamarosan megkapja. Hagyjuk is ezt a témát, inkább vidámabb dolgokról beszélgessünk.

Anna nem szólt, csak bólintott. A fiú szája csibészes mosolyra húzódott.

– Beszéljünk inkább arról, hogy mikor találkozunk ismét. Mert nagyon jól éreztem magam veled, Anna. Szeretnék többször, és még annál is többször találkozni veled.

– Nincs semmi dolgom – felelte boldogan a lány.

– Remek! Akkor esetleg holnap, ugyanitt, ugyanekkor? – kérdezte Zsolt a parkra mutatva, mivel már ott jártak.

– Itt leszek.

– Szuper!

Zsolt hazakísérte a lányt, majd a lépcsőház ajtajánál megálltak.

– Megérkeztünk – szólt halkan a lány. – Köszönöm, hogy elkísértél.

– Szívesen tettem. Mégse hagyhatom, hogy ilyen gyönyörűség egyedül sétáljon haza, egy ilyen késői órán.

Anna ismét elpirult. Tudta, hogy őrültség, de vágyott a fiú csókjára. Olyan jól érezte magát, hogy el se tudta képzelni, hogy ez a nap anélkül érjen véget. Tekintetét többször szegezte a fiú tökéletesen ívelt ajkára, hogy ezzel is jelezze, mit szeretne, hogy mire vár. Zsolt közelebb lépett hozzá, majd hüvelykujjával gyengéden megcirógatta Anna kipirult, puha arcát, és mintha olvasott volna a lány gondolataiban.

– Majd holnap.

– Holnap… – Ismételte a fiú szavait.

            Másnap séta helyett, a mozit választották. Közös megegyezéssel egy romantikus filmet néztek meg, ami egy gazdag lány és egy szegény fiú tiltott kapcsolatáról szólt. Miközben a filmvásznon a szereplők a boldogságukért küzdöttek, Zsolt Annára pillantott, és halkan megjegyezte

– A filmet elnézve, azt hiszem, mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

Anna a fejét a fiú vállára fektette, és egy pillanatra megérezte Zsolt édeskés illatát. Mintha fahéj, és vanília egyvelege áradna ruhájából.

A film végén a szerelmeseknek nem sikerült megküzdeniük a rosszakarójukkal, a fiúnak meg kellett mentenie a lány életét, amibe ő viszont belehalt.

A moziból kisétálva, Anna zsebkendővel törölgette könnyes szemét, Zsolt pedig nevetve széttárta karját.

– Ennek a filmnek semmi értelme.

– De igen. Megmentette a lány életét – szipogta Anna.

– Szerintem annak több értelme lett volna, ha veled töltöm ezt a két órát, nem pedig mások szerelmi életét bámulom.

– Te is akartad a mozit, nem csak én – nevetett Anna.

– Tudom. De most helyrehozom a hibámat. – Zsolt a tarkóját vakargatva gondolkozott, vajon merre vihetné Annát ebben a számára kevésbé ismert városban, amikor a lány szeme hirtelen felcsillant és megragadta Zsolt kezét.

– Gyere. Mutatok neked egy csendes helyet.

Elsétáltak a város aprócska patakjához, a Gajához, mely felett egy vasúti híd haladt át. Felsétáltak rá, és megálltak a patak közepénél. Anna háttal nekidőlt a korlátnak, és a fiúra mosolygott, aki vele szemben állt meg. Zsolt mindkét karját a korlátnak támasztotta, ezzel a lányt keretbe zárva.

– Ide szoktam mindig járni, ha egyedül szeretnék lenni. Itt csönd van, magam lehetek.

– Gyönyörű hely. Van nálad térkép?

– Tessék? Miért? – Anna elképzelni sem tudta, miért lenne szüksége a fiúnak most térképre.

Zsolt féloldalas mosolyra húzta ajkát, majd így szólt

– Mert elvesztem a szemedben!

Anna a szemét forgatta, de közben kuncogott is. Zsolt váratlanul a karjába zárta, és ajkát a lányéra tapasztotta. Annát felkészületlenül érte a csók, és erről eszébe jutott a fogadás, mikor ő tette ezt a fiúval. Mintha most visszadobták volna neki a labdát. Ettől függetlenül, úgy érezte teste a levegőben lebeg, és semmi sem létezik körülöttük, csak ők, és a csókjuk, ami tele volt vággyal és szenvedéllyel. A fiú beletúrt a lány hajába, Anna meg átkarolta a nyakát. Boldog volt, hogy újra megcsókolhatta Zsoltot. Olyasmit érzett a fiú iránt, amit már nagyon régen nem érzett senki iránt. Talán szerelem? De túl korai lett volna ilyesmit kijelenteni, hiszen jóformán nem is ismerte. Miután szétvált az ajkuk, nem engedték el egymást.

– Nagyon tetszel, Anna! Megkedveltelek – vallotta be Zsolt.

– Nekem sem vagy közömbös – pirult bele Anna.

– Hol voltál eddig? – kérdezte mosolyogva a fiú.

– Fehérváron.

– Ez csak költői kérdés volt – nevetett Zsolt.

*

            A nap lassan, de észrevehetően aranysárgára váltott, és közelített a horizont felé. Zsolt a lemenő napot figyelte, arcát aranysárgára festette a lenyugvó nap. Anna felpillantott rá, a fiú pedig homlokon csókolta.

– Már megy le a nap – állapította meg szomorúan, mikor a lány mögé pillantott.

– Nem szeretnék még elköszönni tőled! – szólt Anna.

Zsolt arca komorrá vált, láthatóan erősen töprengett azon, hogy ez ügyben mit lehet tenni. Végül felcsillant a szeme, és így szólt.

– Mi lenne, ha feljönnél hozzám? Most jutott eszembe, hogy a barátom ma egész nap nincs otthon.

– Miért, mit csinál?

– Szórakozni ment. Nála a kikapcsolódás alkoholról és fülsiketítő zenéről szól, meg persze a táncról.

Anna elmosolyodott.

– Te miért nem tartasz vele?

– Mert inkább veled töltöm a délutánt. – A fiú olyan pillantással nézett Annára, hogy a lánynak az egész teste beleremegett.

Iszonyatosan vonzónak találta őt. Ha szívére hallgatna, most rögtön felszaladna vele egy szobába, de tudta, hogy ez nem lenne jó ötlet. A második randin vannak túl. Nem kellene így elsietni a dolgot. Az esze ezt diktálta: maradjon nyugton, ha a fiú őszinte hozzá, úgy is keresni fogja még. A szíve viszont már röpítené őt az áradattal, átadná magát a vonzalomnak, a vágynak, a testiségnek. Vajon Zsolt is így vágyik rá, mint ő? Anna felnevetett ostoba kérdésétől. A fiú mosolygott, Anna kacagásától. Hajtincsét oldalra fésülte ujjaival, majd közelebb hajolt a lányhoz.

– Mi az? Min kuncogsz ilyen édesen?

– Jaj, ha te azt tudnád…

– Van egy tippem – és megint azt a bizsergetést kiváltó nézést lövellte felé. A fiú nem volt buta. Értette Anna néma testüzenetét.

– Jól van, elmegyek hozzád. – Adta meg magát a lány. Túl erős a vonzalom.

            A lány átfogta a fiú derekát, és lassan elindultak vissza a városba. Mire elérték a panelépületet, ahol Zsolt ideiglenesen lakott, az ég már besötétedett. Anna írt édesanyjának egy SMS-t, hogy ne aggódjon, még ma haza fog menni, de valószínűleg csak késő este.

A lakás kicsi volt és barátságos, de rendetlen, amit Zsolt Ádám számlájára írt. A lakás mindössze egy szobából, egy konyhából és fürdőszobából állt. Anna kissé feszült lett. Egész testében reszketett, és nem tudta eldönteni, hogy azért, mert izgatott, amiért kettesben van vele, vagy azért, mert szíve mélyén fél tőle egy picit. Érdekes dolgok ezek. A Gaja pataknál abszolút nem félt tőle, de most, hogy egy üres lakásban vannak, halvány félelem kezdett el pislákolni szívében.

Hány napja is ismeri? Kettő? És itt van nála, egyes-egyedül. Lehet, hogy egy pszichopata a barátja…

Hogy csillapítsa a félelmét, kérdésekkel kezdte bombázni őt.

– Mit tanulsz?

– Szellőző- és klímaberendezés-szerelőnek. Te?

– Érettségizni fogok. A szüleid mit dolgoznak? Budapest melyik részén laksz?

Zsolt közelebb lépett Annához, amitől a lánynak majd kiugrott a szíve a helyéről.

– Miért teszel fel nekem ennyi kérdést?

Úristen, azok a kék szemek… – Szíve a torkába ugrott és ott dobogott egyre gyorsabban.

– Mert rájöttem, hogy nem is ismerlek igazán. Ugye nem vagy pszichopata?

A fiú szája szélesre húzódott, szemében gyermeteg csillogás látszódott, majd egy mozdulattal odakapott a lány oldalához, és elkezdte csiklandozni. Anna nem készült fel a támadásra. Próbálta menteni magát, de annyira nevetett, hogy nem tudott koncentrálni.

– Ne… Fejezd be… Nem kapok már levegőt – nyögte ki nevetés közben.

Zsolt nagyon élvezte a helyzetet, tetszett neki a lány nevetése. Miután látta, hogy tényleg elfáradt, abbahagyta.

– Mondták már, hogy édesen tudsz nevetni?

Anna válasz helyett inkább Zsolt oldalához kapott, hogy megcsiklandozza, de Zsolt gyorsan felpattant az ágyról, így semmi esélye sem volt, hogy megérintse.

– Nana! Inkább hozok neked valamit inni! – felelte a fiú, majd kisietett a szobából. – Teát kérsz vagy limonádét? – kiáltotta a konyhából.

– Limonádét.

            Anna lassan megnyugodott. Mire a fiú visszajött, már nem akart csiklandozósdit játszani. Ahhoz fáradtnak érezte magát. Zsolt átnyújtotta neki a poharat, majd leült mellé az ágyra. Anna két kortyot ivott belőle, és letette az éjjeliszekrényre.

Zsolt csendben fürkészte a lányt, ajka féloldalasan mosolygott. Anna is így tett, nézte őt, és közben az arcát vizslatta. Végigvitte pillantását a fiú oldalasan fésült dús haján, sötét szemöldökén, tengerkék szemén, és észrevett egy apróságot, amit rettenetesen szexinek tartott. A folytonos féloldalas mosolyától, apró ránc rajzolódott ki ajkának bal sarkában, fordított c alakban. Egy pillanatra apró késztetést érzett, hogy megcsókolja azt a ráncot, de végül csak nyelt egy nagyot.

– Mit is mondtál, hány éves vagy? – törte meg Zsolt, az egyre vibrálóbb csendet közöttük.

– Még nem mondtam – vigyorgott Anna – Tizenkilenc. Te?

– Húsz… Akkor hogy lehet, hogy még csak most fogsz érettségizni? – Zsolt érdeklődve fordult Annához, akit lenyűgözött a fiú figyelmessége.

– Ez egy hosszú történet. Két évig jártam kereskedelmire, amit aztán félbehagytam, és átmentem három éves érettségire. Rájöttem, hogy semmi keresnivalóm a kereskedelemben. Abszolút nem kötött le.

– Akkor miért választottad?

– Igazából, muszájból. Érettségi után, majd leteszek egy OKJ-s szakmát. Azt még nem döntöttem el, hogy mit.

– Értem – Zsolt közelebb csúszott a lányhoz, és mélyen a szemébe nézett.

– Mit csináljunk? – kérdezte érdeklődve a lány.

– Na, látod, ez jó kérdés! Azt gondolod rólam, hogy egy pszichopata vagyok. Ízlik a limonádé?

– Persze… Miért, tettél bele valamit? – kérdezte Anna kidülledt szemekkel.

Zsolt elnevette magát. Anna is elmosolyodott, majd kiitta a teljes tartalmát.

Most már elég legyen, Anna! Fejezd be! A srác nem gyilkos. Ha az lenne, már rég nem élnél.

– Kérdezted, hogy mit csináljunk… Szerintem ezt… – Zsolt magához húzta a lányt, és megcsókolta. Kezével gyengéden simogatni kezdte a nyakát, majd a vállát. Az ágy szélén ülve Zsolt lassan hanyatt fektette a lányt és ajkával a nyakát cirógatta. Kezét végigsiklatta a lány testén, és érezte, ahogy a lány teste beleremeg a vágyba. Anna repesett a boldogságtól és az izgalomtól. Hát megtörténik, és a fiú is kívánja őt. Teljesen átadta magát az érzések tengerének, ami elsodorta pillanatok alatt. A fiú csókolta, simogatta testét, de nem kezdte el vetkőztetni őt. Miért nem halad tovább? Anna nem tudhatta, hogy a fiú csak szeretni akarta, kényeztetni, de nem elsietni a dolgokat.

Anna kinyitotta szemét, és kezével elkezdte kigombolni a fiú ingét. Zsolt abbahagyta a kényeztetést, és a lányra pillantott.

– Mit csinálsz? – kérdezte döbbenten.

– Nem tudom te hogy vagy vele, de én többre vágyom. – Anna abbahagyta a gombok kinyitását, és félve nézett a fiúra. Lehet, hogy rosszul értelmezte, és Zsolt nem is vágyik rá?

– Én csak… Nem akartam semmit se elsietni… de cefetül kívánlak! – Zsolt vallomásától Anna szája a füléig húzódott, a fiú pedig maga bújt ki ingéből. Újra szájon csókolta Annát, majd kibújtatta ruhájából. Szenvedélyük végül betöltötte az egész szobát, és testük eggyé vált.

*

– Olyan jó veled! – súgta a fiú, miközben Anna haját simogatta.

– Bár megállíthatnánk az időt! – elmélkedett a lány.

– Tudod… Ha a szüleid nem találkoztak volna, akkor én most nem lennék ennyire boldog!

A lány mobilja hangosan megcsörrent, amitől mindketten összerezzentek. Anna kimászott az ágyból, és felszedve a farmerját a földről, kiemelte a zsebéből a hangosan rikácsoló telefont.

– Anyám az! Mit mondjak neki?

Még mielőtt Zsolt választ adhatott volna, Anna benyomta a gombot, és füléhez emelte a készüléket.

– Szia, anya! Tudom, hogy késő van, de megírtam SMS-ben… Micsoda? Éjfél van? Máris indulok haza… Nem-nem, egy barátnőmnél vagyok, de indulok is haza!

Anna kinyomta a mobilt, majd belebújt a nadrágjába. Zsolt is kiszállt az ágyból, és felöltözött.

– Nagyon mérges az anyukád? – kérdezte.

– Nem. Inkább csak aggódott.

Anna pillanatok alatt magára kapta ruháit, és elindult a bejárati ajtó felé. Zsolt is magára vette a ruháit, és Anna után sietett.

– Várj meg! Nem engedem, hogy egyedül menj haza! Elkísérlek!

– Köszönöm, de nem félek egyedül!

– Azt el is hiszem! Képes voltál egy pszichopata lakására is feljönni.

Anna játékosan rácsapott Zsolt vállára, majd elindult lefele a lépcsőn.

– Miért nem hívsz liftet?

– Nincs most arra időm. Szerencse, hogy gyalog fél óra alatt otthon vagyok.

Székesfehérvár utcái csöndesek és üresek voltak. Anna és Zsolt kézen fogva siettek Szárazrétre, ahol Anna lakott.

– Mikor látlak újra? – kérdezte bizonytalanul a lány, mivel mindketten tudták, hogy Zsolt aznap utazik vissza Budapestre.

– Attól, hogy te székesfehérvári vagy, én meg budapesti, nincs minden veszve. Fontos vagy nekem, Anna. Amikor hazaértem, ígérem, felhívlak, hogy mikor tudnánk találkozni ismét. Rendben?

Anna megrémült.

És ha nem fog felhívni? Ha csak arra kellettem neki? Hiszen nagyon úgy fest…. A fenének erőltettem az egészet…

– Anna, mi a baj? Olyan sápadt lettél!

– Semmi. Tényleg fel fogsz hívni? – kérdezte bizonytalanul.

Zsolt azonnal kapcsolt. Gyorsan két keze közé fogta Anna arcát, és a szemébe nézett.

– Adtam rá okot, hogy kételkedj? Soha nem tenném meg veled ezt! Esküszöm, hogy fel foglak hívni! Bízz bennem!

Anna kicsit megkönnyebbült, és elmosolyodott.

– Rendben. Ne haragudj, hogy bizalmatlan voltam, csak tudod sok csalódás ért.

– Én soha nem foglak elhagyni! Ha már az agyadra mentem, akkor sem!

Anna elnevette magát. Zsolt megcsókolta, majd szorosan megölelte. A fiú egészen a ház bejáratáig kísérte, ahol forró csókkal köszönt el tőle. Anna megsajnálta, amiért most egyedül sétálhat vissza.

– Holnap hívlak! – ígérte Zsolt.

– Az már ma lesz – nevetett Anna.

3. Fejezet. Találkozás

"Néha jól jön az, ha a sors megteszi helyettünk azt, 

amit mi nem merünk, és tiszta helyzetet teremt."

Sándor Anikó

           Este Anna leírta a naplójába a kalandját a gyönyörű kék szeművel. Tudta, hogy többé nem fogja látni, de azt is tudta, hogy a csókját és a zavarba ejtő tekintetét sosem felejti el. Sajnálta, hogy nem sikerült beszélnie vele, de ez már a múlté. Mégis szíve legmélyén kicsit reménykedett benne, hogy egy napon még újra találkoznak. Nagyot sóhajtott, és becsukta a naplóját. Ágya alá dugta, majd szemét lehunyva újra és újra elképzelte a buszon történteket.

            Másnap délben úgy döntött, elviszi kutyáját, Codyt egy nagy sétára. Lábujjhegyen hagyta el a szobáját, mivel húga még mindig a tegnap esti bulizást pihente ki.

– Gyere, Cody, kiviszlek.

A kutya felkapta a fejét a neve hallatára, és farkcsóválva gazdájához sietett.

– Anya, kiviszem a kutyát!

– Rendben.

            A Halesz park területére vitte sétálni kedvencét, ahova sokan jártak futni, kerékpározni. A székesfehérvári park nevének története volt. A helybéli lakosok nem fűztek túl sok reményt a betelepítéséhez, nem hitték, hogy a csemeték valaha is megerednek. Ez a mondás járta köreikben: "Ha lesz, fa lesz"

A parkot fák ölelték körbe, árnyékot adva a természet kedvelőinek. A kacskaringós, kövezett járdái mentén aranybarnára lakkozott padok sorai húzódtak. Az ötödik ülőhelynél Anna megállt, leült, és lecsatolta fekete kutyájáról a pórázt. Mosolyogva figyelte, ahogy a szabadság örömét kihasználva szaladt egyre távolabb tőle.

– Cody! Ne olyan messzire! – kiáltott utána.

*

A park másik végében két húsz év körüli fiú sétált. A magasabbik egy fekete dossziét cipelt magával, keze lustán lógott törzse mellett. Az alacsonyabbik zsebre tett kézzel sétált, és csodálkozva nézett fel barátjára, miután befejezte történetét.

– Tényleg odament hozzád, és megcsókolt? – hüledezett.

Az alacsonyabbik Szemerédi Ádám, testes fiatalember volt, de történetesen jól állt neki.

– Igen. Gondolhatod, mennyire megdöbbentem – felelte a magasabbik.

– Azt el is hiszem! És tudod, hogy hívják?

– Sajnos nem. Bár tudnám, hol lehet!

Pálfi Zsolt sóhajtott egyet, majd búsan lehajtotta a fejét.

Váratlanul valami kirántotta a kezéből a dossziét, de hiába kapott utána, a tolvaj négy lábon iramodott el mellette. Cody, a keverék kis kutya farkcsóválva szaladt Zsolt elől.

– Hé, állj meg! Azonnal add vissza!

Barátja nevetve nézte, miként szalad Zsolt a kutya után.

– Vigyázz, nehogy fegyvert fogjon rád! – mondta hasát fogva a nevetéstől.

Zsolt nem figyelt rá, csakis a kutyára koncentrált, aki cikkcakkban szaladt előtte.

– Kutyus, állj meg! Légy szíves! Hogy hívnak? Bodri? Tappancs? – Hevesen próbálkozott, de mindhiába. A kutya nem állt meg.

*

            – Cody! – kiáltotta Anna idegesen, mivel szem elől tévesztette. Ettől retteget a legjobban, hogy elengedi a kutyát és az úgy elszalad, hogy nem talál vissza gazdájához. Természetesen erre sosem volt példa, de ki tudja, mikor szalad ki az úttestre.

Vádlijánál váratlanul kaparászást érzett. Anna fellélegzett megkönnyebbülésében.

– Hát itt vagy! Hol voltál? – összehúzott szemöldökkel szedett ki egy fekete mappát a kutya szájából. – Ez meg micsoda?

A fiú kifulladva ért oda hozzá, nagy levegőt vett, hogy csillapítsa heves szívverését.

– Köszönöm, hogy megállítottad – lihegte –, azt hittem, sose érem utol.

Anna teljesen ledermedt, mikor felismerte a fiút, csak a szíve kalapált hevesen.

– Te nem a…? – kérdezte döbbenten Zsolt.

– De… És sajnálom. – Lomhán mozgó agyától nem tellett szellemesebb válasz.

– Semmi baj.

– Ez iszonyú ciki – felelte rákvörösen a lány. Mit gondolhat most róla ez a jóképű fiú?

– Ugyan, mindenkivel megeshet az ilyesmi.

Anna zavartan elnevette magát. Zsolt is rájött, hogy marhaságot mondott, így ő is elmosolyodott. Némán nézték egymást, majd Zsolt törte meg a kínos csendet.

– Egyébként Pálfi Zsolt vagyok.

– Egressy Anna. Még egyszer igazán sajnálom a buszon történteket… Én… Én nem vagyok ilyen… Nem mindenkivel…

– Nekem tetszett! – vágott közbe a fiú, és rákacsintott a lányra.

Anna ismét elpirult, nem mert Zsolt szemébe nézni.

– A hangok a fejemben azt mondják, randiznod kéne velem… – szólt a fiú, miközben kezét összekulcsolta háta mögött. Anna felnevetett. –  Lenne kedved valamelyik nap találkozni? – próbálkozott tovább.

Egyre jobban elbűvölte a lány gyönyörű mosolya, pirospozsgás arca. Meg akarta ismerni, többet látni, hallani csilingelő nevetését. Remélte, hogy nem kap elutasító választ, bár a lány már annyira zavarban volt, hogy tudta, nem egyoldalú a szimpátia.

– Igen, jó lenne találkozni! – Anna fellélegzett magában. Hála az égnek, hogy ez a fiú ilyen lazán kezeli a történteket, és nem gondol semmi rosszat róla.

– Mondjuk holnap hatkor ugyanitt?

– Hatkor?

– Arra gondoltam, hogy elvinnélek vacsorázni.

– Az nagyszerű lenne. – Ráadásul egy romantikus fajtát fogott ki. Legbelül úgy ugrált örömében, mint egy ötéves kislány, aki nyalókához jutott.

– Szuper. A kutyád nagyon aranyos jószág… És kleptomániás. – jegyezte meg Zsolt, miközben a kutyára pillantott.

– Nem tudom mi ütött belé. Sosem csinált még ilyet.

– Meg lehet simogatni? – kérdezte Zsolt, miközben egyenesen Anna szemébe nézett. A lány lélegzete is elakadt, amikor belepillantott abba a kék szempárba.

– Persze.

Zsolt leguggolt, és ujját lassan a kutya orrához emelte, hogy az megszagolhassa. Két szippantás és az állat farkcsóválással üdvözölte őt. Anna elbűvölve figyelte Zsolt minden mozdulatát, és be kellett ismernie, hogy rettenetesen jól nézett ki. Körülbelül száznyolcvan centijével, sportos alkatával számára tökéletes volt.

– Nem haragszom rád, amiért elcsented és összenyálaztad a mappám. Nagyon ügyes vagy, mert így találkozhattam ezzel a gyönyörű lánnyal, és randira hívhattam.

Anna lélegzete elakadt. Úgy érezte szíve már a torkában dobog. Még mindig nehezen hitte el, hogy ez tényleg vele történik. Randizni fog azzal a sráccal, akit fogadásból megcsókolt. Ilyen nincs!

– Zsolt egyben vagy még? – Ádám hangja csendült fel a háttérből. Zsolt hátrapillantott, majd intett neki és visszafordult Annához.

 – Akkor én most megyek, mert a barátom már vár – mondta.

Anna szomorúan mosolygott, mert sajnálta, hogy máris elmegy. Viszont holnap randizni fognak, és ennek gondolatára gyomrában lévő lepkék erős verdesésbe kezdtek.

– Persze, menj csak…

Zsolt a hóna alá dugta a dossziéját, majd elindult.

– Szia! – köszönt halkan Anna.

Régen randevúzott már, de nagyon tetszett neki ez a fiú. Amikor a szemébe nézett, melegség öntötte el. Zsolt rengeteg szeretetet, és békességet sugárzott magából. Anna vett egy nagy levegőt, majd sóhajtott. A lepkék, amik eddig erősen verdestek a gyomrában, lassan csitulni kezdtek.

– Na, jó. Menjünk haza, Cody! – mondta kiskutyájának, majd hátat fordítottak a parknak.

*

            Amint hazaért, megetette a kutyáját, majd a szobájába sietett, hogy felhívja a barátnőjét. Mintha a Sors akarta volna, hogy újra találkozzon a fiúval, akit fogadásból megcsókolt. Amikor erre gondolt, szíve vad dübörgésbe kezdett.

Szobájába lépve rögtön ágyába ugrott, hanyatt fekve maga elé emelte mobilját és kikereste barátnője nevét a híváslistából.

– Kit hívsz? – kérdezte Leti, miközben az egyik lábkörmét lakkozta a fekhelyén.

Anna sietségében észre sem vette, hogy a húga is a szobában van, végül egy vállrándítással elintézte testvére kíváncsiságát. A telefon kétszer csengett ki, majd Zsanett felvette.

– Zsanett! Képzeld el, megint találkoztam vele! – hadarta izgatottan.

– Kivel?

– A buszos sráccal! A parkban futottunk össze, vagyis a kutya hozott minket össze.

Erre már Leti is felkapta a fejét, és kíváncsian hallgatta a nővérét.

– Most már semmit sem értek – felelte Zsanett, a vonal másik végén.

– Majd elmesélem. A lényeg, hogy találkoztam vele, és randira hívott!

– Komolyan? Ez tök jó! Mit válaszoltál?

– Igent! Mi mást?!

– Milyen mázlista vagy! – mondta irigykedve a barátnője.

– Nekem mondod? Csak ezt szerettem volna elmondani neked.

– Szorítok a holnapi randiért. Oké?

– Rendben, és köszi. Veled mi a helyzet?

– Semmi említésre méltó, de most le kell tennem, mert kifutott a leves! Majd talizunk és dumálunk. Szia!

– Szia!

Anna kinyomta a mobilt, majd az ágyára dobta.

– Ki a szerencsétlen?– kérdezte a húga vigyorogva.

– Nagyon kedves!

– Csak vicceltem. Hogy hívják?

– Zsoltnak.

A nevet úgy ejtette ki, mintha egy félistenről beszélt volna.

3. Fejezet. Találkozás

"Néha jól jön az, ha a sors megteszi helyettünk azt, 

amit mi nem merünk, és tiszta helyzetet teremt."

Sándor Anikó

           Este Anna leírta a naplójába a kalandját a gyönyörű kék szeművel. Tudta, hogy többé nem fogja látni, de azt is tudta, hogy a csókját és a zavarba ejtő tekintetét sosem felejti el. Sajnálta, hogy nem sikerült beszélnie vele, de ez már a múlté. Mégis szíve legmélyén kicsit reménykedett benne, hogy egy napon még újra találkoznak. Nagyot sóhajtott, és becsukta a naplóját. Ágya alá dugta, majd szemét lehunyva újra és újra elképzelte a buszon történteket.

            Másnap délben úgy döntött, elviszi kutyáját, Codyt egy nagy sétára. Lábujjhegyen hagyta el a szobáját, mivel húga még mindig a tegnap esti bulizást pihente ki.

– Gyere, Cody, kiviszlek.

A kutya felkapta a fejét a neve hallatára, és farkcsóválva gazdájához sietett.

– Anya, kiviszem a kutyát!

– Rendben.

            A Halesz park területére vitte sétálni kedvencét, ahova sokan jártak futni, kerékpározni. A székesfehérvári park nevének története volt. A helybéli lakosok nem fűztek túl sok reményt a betelepítéséhez, nem hitték, hogy a csemeték valaha is megerednek. Ez a mondás járta köreikben: "Ha lesz, fa lesz"

A parkot fák ölelték körbe, árnyékot adva a természet kedvelőinek. A kacskaringós, kövezett járdái mentén aranybarnára lakkozott padok sorai húzódtak. Az ötödik ülőhelynél Anna megállt, leült, és lecsatolta fekete kutyájáról a pórázt. Mosolyogva figyelte, ahogy a szabadság örömét kihasználva szaladt egyre távolabb tőle.

– Cody! Ne olyan messzire! – kiáltott utána.

*

A park másik végében két húsz év körüli fiú sétált. A magasabbik egy fekete dossziét cipelt magával, keze lustán lógott törzse mellett. Az alacsonyabbik zsebre tett kézzel sétált, és csodálkozva nézett fel barátjára, miután befejezte történetét.

– Tényleg odament hozzád, és megcsókolt? – hüledezett.

Az alacsonyabbik Szemerédi Ádám, testes fiatalember volt, de történetesen jól állt neki.

– Igen. Gondolhatod, mennyire megdöbbentem – felelte a magasabbik.

– Azt el is hiszem! És tudod, hogy hívják?

– Sajnos nem. Bár tudnám, hol lehet!

Pálfi Zsolt sóhajtott egyet, majd búsan lehajtotta a fejét.

Váratlanul valami kirántotta a kezéből a dossziét, de hiába kapott utána, a tolvaj négy lábon iramodott el mellette. Cody, a keverék kis kutya farkcsóválva szaladt Zsolt elől.

– Hé, állj meg! Azonnal add vissza!

Barátja nevetve nézte, miként szalad Zsolt a kutya után.

– Vigyázz, nehogy fegyvert fogjon rád! – mondta hasát fogva a nevetéstől.

Zsolt nem figyelt rá, csakis a kutyára koncentrált, aki cikkcakkban szaladt előtte.

– Kutyus, állj meg! Légy szíves! Hogy hívnak? Bodri? Tappancs? – Hevesen próbálkozott, de mindhiába. A kutya nem állt meg.

*

            – Cody! – kiáltotta Anna idegesen, mivel szem elől tévesztette. Ettől retteget a legjobban, hogy elengedi a kutyát és az úgy elszalad, hogy nem talál vissza gazdájához. Természetesen erre sosem volt példa, de ki tudja, mikor szalad ki az úttestre.

Vádlijánál váratlanul kaparászást érzett. Anna fellélegzett megkönnyebbülésében.

– Hát itt vagy! Hol voltál? – összehúzott szemöldökkel szedett ki egy fekete mappát a kutya szájából. – Ez meg micsoda?

A fiú kifulladva ért oda hozzá, nagy levegőt vett, hogy csillapítsa heves szívverését.

– Köszönöm, hogy megállítottad – lihegte –, azt hittem, sose érem utol.

Anna teljesen ledermedt, mikor felismerte a fiút, csak a szíve kalapált hevesen.

– Te nem a…? – kérdezte döbbenten Zsolt.

– De… És sajnálom. – Lomhán mozgó agyától nem tellett szellemesebb válasz.

– Semmi baj.

– Ez iszonyú ciki – felelte rákvörösen a lány. Mit gondolhat most róla ez a jóképű fiú?

– Ugyan, mindenkivel megeshet az ilyesmi.

Anna zavartan elnevette magát. Zsolt is rájött, hogy marhaságot mondott, így ő is elmosolyodott. Némán nézték egymást, majd Zsolt törte meg a kínos csendet.

– Egyébként Pálfi Zsolt vagyok.

– Egressy Anna. Még egyszer igazán sajnálom a buszon történteket… Én… Én nem vagyok ilyen… Nem mindenkivel…

– Nekem tetszett! – vágott közbe a fiú, és rákacsintott a lányra.

Anna ismét elpirult, nem mert Zsolt szemébe nézni.

– A hangok a fejemben azt mondják, randiznod kéne velem… – szólt a fiú, miközben kezét összekulcsolta háta mögött. Anna felnevetett. –  Lenne kedved valamelyik nap találkozni? – próbálkozott tovább.

Egyre jobban elbűvölte a lány gyönyörű mosolya, pirospozsgás arca. Meg akarta ismerni, többet látni, hallani csilingelő nevetését. Remélte, hogy nem kap elutasító választ, bár a lány már annyira zavarban volt, hogy tudta, nem egyoldalú a szimpátia.

– Igen, jó lenne találkozni! – Anna fellélegzett magában. Hála az égnek, hogy ez a fiú ilyen lazán kezeli a történteket, és nem gondol semmi rosszat róla.

– Mondjuk holnap hatkor ugyanitt?

– Hatkor?

– Arra gondoltam, hogy elvinnélek vacsorázni.

– Az nagyszerű lenne. – Ráadásul egy romantikus fajtát fogott ki. Legbelül úgy ugrált örömében, mint egy ötéves kislány, aki nyalókához jutott.

– Szuper. A kutyád nagyon aranyos jószág… És kleptomániás. – jegyezte meg Zsolt, miközben a kutyára pillantott.

– Nem tudom mi ütött belé. Sosem csinált még ilyet.

– Meg lehet simogatni? – kérdezte Zsolt, miközben egyenesen Anna szemébe nézett. A lány lélegzete is elakadt, amikor belepillantott abba a kék szempárba.

– Persze.

Zsolt leguggolt, és ujját lassan a kutya orrához emelte, hogy az megszagolhassa. Két szippantás és az állat farkcsóválással üdvözölte őt. Anna elbűvölve figyelte Zsolt minden mozdulatát, és be kellett ismernie, hogy rettenetesen jól nézett ki. Körülbelül száznyolcvan centijével, sportos alkatával számára tökéletes volt.

– Nem haragszom rád, amiért elcsented és összenyálaztad a mappám. Nagyon ügyes vagy, mert így találkozhattam ezzel a gyönyörű lánnyal, és randira hívhattam.

Anna lélegzete elakadt. Úgy érezte szíve már a torkában dobog. Még mindig nehezen hitte el, hogy ez tényleg vele történik. Randizni fog azzal a sráccal, akit fogadásból megcsókolt. Ilyen nincs!

– Zsolt egyben vagy még? – Ádám hangja csendült fel a háttérből. Zsolt hátrapillantott, majd intett neki és visszafordult Annához.

 – Akkor én most megyek, mert a barátom már vár – mondta.

Anna szomorúan mosolygott, mert sajnálta, hogy máris elmegy. Viszont holnap randizni fognak, és ennek gondolatára gyomrában lévő lepkék erős verdesésbe kezdtek.

– Persze, menj csak…

Zsolt a hóna alá dugta a dossziéját, majd elindult.

– Szia! – köszönt halkan Anna.

Régen randevúzott már, de nagyon tetszett neki ez a fiú. Amikor a szemébe nézett, melegség öntötte el. Zsolt rengeteg szeretetet, és békességet sugárzott magából. Anna vett egy nagy levegőt, majd sóhajtott. A lepkék, amik eddig erősen verdestek a gyomrában, lassan csitulni kezdtek.

– Na, jó. Menjünk haza, Cody! – mondta kiskutyájának, majd hátat fordítottak a parknak.

*

            Amint hazaért, megetette a kutyáját, majd a szobájába sietett, hogy felhívja a barátnőjét. Mintha a Sors akarta volna, hogy újra találkozzon a fiúval, akit fogadásból megcsókolt. Amikor erre gondolt, szíve vad dübörgésbe kezdett.

Szobájába lépve rögtön ágyába ugrott, hanyatt fekve maga elé emelte mobilját és kikereste barátnője nevét a híváslistából.

– Kit hívsz? – kérdezte Leti, miközben az egyik lábkörmét lakkozta a fekhelyén.

Anna sietségében észre sem vette, hogy a húga is a szobában van, végül egy vállrándítással elintézte testvére kíváncsiságát. A telefon kétszer csengett ki, majd Zsanett felvette.

– Zsanett! Képzeld el, megint találkoztam vele! – hadarta izgatottan.

– Kivel?

– A buszos sráccal! A parkban futottunk össze, vagyis a kutya hozott minket össze.

Erre már Leti is felkapta a fejét, és kíváncsian hallgatta a nővérét.

– Most már semmit sem értek – felelte Zsanett, a vonal másik végén.

– Majd elmesélem. A lényeg, hogy találkoztam vele, és randira hívott!

– Komolyan? Ez tök jó! Mit válaszoltál?

– Igent! Mi mást?!

– Milyen mázlista vagy! – mondta irigykedve a barátnője.

– Nekem mondod? Csak ezt szerettem volna elmondani neked.

– Szorítok a holnapi randiért. Oké?

– Rendben, és köszi. Veled mi a helyzet?

– Semmi említésre méltó, de most le kell tennem, mert kifutott a leves! Majd talizunk és dumálunk. Szia!

– Szia!

Anna kinyomta a mobilt, majd az ágyára dobta.

– Ki a szerencsétlen?– kérdezte a húga vigyorogva.

– Nagyon kedves!

– Csak vicceltem. Hogy hívják?

– Zsoltnak.

A nevet úgy ejtette ki, mintha egy félistenről beszélt volna.

2. Fejezet. Hello, idegen!

"Egy fogadás, ami beindítja az élet motorját, 
és egy ismeretlen új érzésekkel felruházott világ felé repít."

Victoria Green 

– Boldog születésnapot Anna! – rikácsolta jó kívánságát Leti nővére fülébe június huszonötödikén kora reggel, mikor Anna még aludt.

– Jaj, ne tedd ezt velem – nyöszörögte álmosan, majd fülét betapasztotta tenyerével. Nyűgösen oldalára fordult, de már nevetséges volt a visszaalvás gondolata is. Cody, a kis tacskó keverék kutya, Anna ágyára ugrott, és ráadásként, hogy biztosan felébredjen gazdája, örömtelin nyaldosni kezdte a karját.

Anna csilingelően felnevetett, és magához húzta kis kutyáját. Megdögönyözte, agyon puszilta, és elmondta százféleképpen, mennyire szereti.

– Anyu már készíti a tortádat – szólt Leti, majd kiiramodott a szobából, nyomában Codyval.

Anna ágya szélére ült, majd egy nagyot nyújtózkodott. A harag, amit ébredésekkor érzett húga iránt, elpárolgott. Sokkal jobban foglalkoztatta a saját születésnapja, a tizenkilencedik, hiszen ez az ő napja volt.

Kisétált a konyhába, hogy segítsen édesanyjának a sütésben, de barátnője váratlan hívása megváltoztatta napirendjét.

– Semmi baj, szívem. Menj csak nyugodtan, kísérd el a plázába Zsanettet. Úgyis délután ünnepeljük. Addig pedig elleszek én itt a konyhában, az is lehet, hogy sütök még valamit a torta mellé.

– Köszi, anyu! Sietek haza segíteni! Nem akarom, hogy mindent egyedül csinálj.

– Leti már kivitte Codyt sétáltatni, már az is nagy segítség – mosolygott Berta, majd csókot lehelt lánya homlokára – Na, indulj, te kis szülinapos!

Anna felhúzott egy sötétkék, térdig érő farmert, és felvett hozzá egy fekete pólót. Copfba kötötte barna haját, és elindult a bejárati ajtó felé.

A harminchetes Alba Volán busz mindig is csuklósként üzemelt. Anna és egyetlen igaz barátnője, Krizsán Zsanett, akit a gimnáziumban ismert meg kilencedikben, a jármű csuklójában állt meg, mert szabad ülőhely nem volt.

– Köszi csajszi, hogy elkísérsz. Tudom, hogy ez a te napod, de muszáj látnod, mielőtt megveszem.

– Micsodát?

– Az ajándékodat.

Anna a szemét forgatva felsóhajtott.

– Mondtam, hogy nem kell venni semmit…

Zsanett pillantása egyszer csak Annáról a mögötte ülőkre szegeződött, majd vissza Annára. Így ingázott tekintete oda-vissza, amitől Anna összehúzott szemöldökkel meredt barátnőjére. Nem tudta hova tenni furcsa viselkedését, ezért követte a pillantását, de Zsanett gyorsan kapcsolt.

– Ne fordulj meg – hadarta olyan halkan, ahogy csak tudta.

– Mi az? Mit vettél észre?

– Van egy srác, aki folyton téged bámul.

– Nem mondod komolyan! Ki?

Zsanett óvatosan barátnője mögé bökött a fejével.

Anna lassan megfordult, nem akart túl feltűnő lenni. A fiú a busz hátuljában, jobb oldalon ült. Világoskék ingje és fekete farmerja tökéletesen passzolt testéhez. Kócosnak ható, sűrű, sötétbarna haját ujjaival időnként oldalra fésülte, mely így sötét szemöldökére lógott, kiemelve mélykék szemét. Anna szíve hatalmasat dobbant, amikor tekintete találkozott a fiú tengerkék szemével. Úgy érezte, nyomban elmerül ebben a tengerben, olyan gyönyörűséges volt. Zavarában gyorsan visszafordult Zsanetthez.

– Nem is olyan rossz – súgta halkan, nehogy más is meghallja.

– Még mindig néz, és mosolyog is.

– Most mit csináljak?

Zsanett szeme felcsillant. Olyan képet vágott, mint aki megfejtette előre az ötös lottó nyerőszámait.

– Csókold meg!

– Micsoda?

– Ha megteszed, ígérem, egy petákot se költök a szülinapodra!

Zsanett biztos volt benne, hogy barátnője nem fogja megtenni, de jó bulinak tartotta. Így legalább Anna elfogadja, hogy költ rá, hiszen csakis magának köszönheti majd. Anna viszont eltöprengett a dolgon. Ismét hátrafordult, de a fiú most kifelé nézett az ablakon.

Ha figyelt engem, az azt jelenti, hogy tetszem neki. Így az sem zavarná, ha odamennék hozzá… Talán nem olyan bunkó, hogy eltaszít magától… – gondolta.

Végül úgy döntött, megteszi. Nagyon tetszett neki a fiú, és még ilyet sohasem csinált. Legalább Zsanett nem fog feleslegesen költekezni, csak azért mert szülinapja van.

Anna vett egy mély lélegzetet, majd lassan megindult a busz hátulja felé. Zsanett leesett állal meredt barátnőjére. A fiú a lány felé fordult, és az ő arcára is ámulat ült ki.

Meg tudod csinálni! Nem lesz semmi baj! Tetszel neki, és imádni fogja! – győzködte magát Anna, miközben a fiú felé lépkedett. Amikor megállt mellette, a fiú érdeklődve nézett fel rá. Még meg is könnyítette a helyzetemet, csak le kell hajolnom, és meg is tudom csókolni, feltéve, ha addig nem fordítja el az arcát.

Anna a biztonság kedvéért két keze közé fogta a fiú arcát, és száját az ő szájára tapasztotta. Ajkuk szétnyílt, és nyelvük összeért. A fiú azonnal viszonozta a váratlan csókot, és esze ágában sem volt abbahagyni. Anna szíve vadul dübörgött, a lábai remegtek, de ezt nem tudta csak az adrenalin számlájára írni. A merész tettéből adódó izgatottság elenyésző volt ahhoz képest, amit a fiú édes csókja váltott ki belőle. Úgy érezte, megszűnt a külvilág, és csak ők vannak ketten és a csókjuk. Ismeretlen, új érzés, hiszen az ember nem mindennap csókolózik egy szimpatikus idegennel. Izgalmas volt, mert nem tudta, hogyan lesz tovább. Elküldi majd őt egy melegebb éghajlatra? Vagy esetleg meg akarja majd ismerni? Nem tudhatta. Lelke mélyén bízott benne, hogy az utóbbi fog történni. A csókot egyszerre hagyták abba, mintha ráéreztek volna, hogy itt és most kell leállniuk, hiszen nem is ismerik egymást. Anna belenézett a fiú mélykék szemébe, és azonnal elveszett benne. A fiú éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor Zsanett belekapott Anna karjába, és elrántotta.

– Gyere már! Most kell leszállni! Hányszor kell még szólnom?

Anna ekkor eszmélt rá, hogy a busz a Pláza mellett áll. Semmit nem vett észre, úgy elmerült a fiú társaságában.

– Mi volt ez? Szerelem első csókra?

– Fura, egy pillanatra úgy éreztem, mintha ismerném valahonnan – magyarázta Anna.

– El se hiszem, hogy megtetted! – Zsanett a fejét fogta elképedésében. Anna hátra pillantott a buszra, ami már elhagyta a megállót.

– Én sem, hidd el…

– Milyen volt? Jól csókolt? – faggatta.

– Igen, nagyon is! – Anna belepirult, hacsak visszagondolt rá.

– Elképesztő vagy! Szegény srác, jól meglepődhetett.

– Volt egy jó napja.

Egymásra pillantottak majd felnevettek.

– Nyertem, szóval nem költhetsz rám – mondta Anna mosolyogva.

– Igen, tudom. Pedig hogy örültél volna neki…

– Mi lett volna az, egyébként?

– Nem árulom el – felelte karba font kézzel Zsanett.

– Ne csináld már – nevetett Anna.

Zsanett megmakacsolta magát, és nem árulta el barátnőjének, mi lett volna az.

1. Fejezet. Anna

"Az álom csupán a valóság másik arca"

Heike Hoyer

Köd szállt Budapestre. Kora hajnalban még aludt a város, mégis egy ember alakja rajzolódott ki a sűrű köd homályából: alacsony, törékeny alak, aki lassan haladt előre a Szabadság hídon. Amikor elért a híd közepéig, megállt, megfordult, és áthajolt a korláton. Lenézett a mélybe annak reményében, hogy látni fogja a Dunát, de csalódnia kellett. Csak a ködfelhő nézett vissza rá. Ekkor vállai megrázkódtak. Sírt. Amint kicsit megnyugodott, felhúzta magát a korláton, és átmászott rajta. A túloldalon állva lehunyta könnyes szemét, és elengedte a hideg vasat. Hagyta, hogy a gravitáció örökre a mélybe húzza…
Székesfehérvár, 2008. június
Egressy Anna felriadt, mielőtt álmában elérte volna a folyót. Szíve úgy dübörgött mellkasában, hogy azt hitte mindjárt kiszakad. Levegő után kapkodott, mintha most jött volna fel a víz alól, és a tüdeje oxigénért könyörgött volna. Tenyerét a szívéhez szorította, hogy mihamarabb megnyugodjon.
– Csak egy álom volt – zihálta remegő hangon, és érezte, ahogy az izmai kezdenek ellazulni. Nagy levegőt vett, és lassan kifújta. Szíve kezdett visszaállni a normális ütemre. Megrázta a fejét, mintha így ki tudná verni belőle az álom minden egyes töredékét, de még akkor is némileg a hatása alatt állt.
Annyira intenzív, annyira ijesztő volt, ahogy a mélységbe bámultam, ahogy elengedtem a korlátot…– gondolt bele, és közben megremegett a teste.
Ujjaival végigsimított nedves arcán, majd a szeme elé emelte, mintha nem hinné el, hogy tényleg ott csillogtak rajta a cseppek. Az éjjeliszekrényén mindig tartott néhány zsebkendőt. Fogott egyet, és meg törölte az arcát.
– Csak egy rémes álom volt – mondta ki újra, ezúttal némileg nyugodtabban, és gondolatai más irányba terelődtek.
Vajon mi vesz rá egy embert arra, hogy öngyilkos akarjon lenni? Van egyáltalán jó ok rá?
Furcsának találta a gondolatot, ezért gyorsan lekapta a szekrényéről a tizennyolcadik születésnapjára kapott, álmokkal foglalkozó könyvét. Szaporán lapozgatott benne, amíg meg nem lelte az öngyilkosság szót. A magyarázat láttán elmosolyodott.
– Nagy nyereség vár rám a szerelemben? – kérdezte magától.
Évek óta nem érezte magát szerencsésnek. Két évvel ezelőtt beleszeretett egy fiúba, aki három hónap után elhagyta azzal az indokkal, hogy kiszeretett belőle. Rá egy évre megismerkedett egy másik férfival, aki szintén három hónap után szakított vele. Most pedig a nyári szünetet egy ilyen borzalmasan morbid álommal kezdeni… Anna fejét csóválva csukta össze könyvét és tette a helyére.
Tizenöt éves húga, Letícia még mélyen aludt a szoba másik végében, szemben a nővérével. Anna az ágy fejénél álló szekrényhez lépett. Felöltözött, megmosakodott a fürdőszobában, és kiment az apró, sárgára festett konyhába reggelizni. Édesanyja, Berta egy tányér tükörtojással és pirítóssal várta. Egyedül élt a két lányával, mert a férje évekkel ezelőtt elhagyta őt egy másik nőért. Anna sok mindenben hasonlított az édesanyjára, neki is gesztenyebarna szeme és haja volt. Arcvonásaik, stílusuk is hasonlított.
– Tessék, szívem! – Berta megtolta kissé, a pultra készített tányért jelezve, hogy az Annáé.
– Köszönöm, anya – foglalt helyet a konyhaasztalnál Anna, és neki látott a reggelinek.
– Mi a terved a mai napra? – kérdezte Berta, miközben újabb két tojást tört fel a pultnál.
– Meglátogatom a nagyit.
Anna nagymamája, akit mindig csak nagyinak hívott, a Köfém lakótelepen lakott, a város nyugati szélén. Egyszeri átszállással húsz perc alatt megérkezett hozzá. 
Vasárnap volt, és a mamája már várt rá, Anna a hét utolsó napjain mindig meglátogatta. Most is, mint mindig, magával vitte kedvenc regényét, hogy olvashassa a buszon. Az odaút húsz perc helyett tíznek érződött, hála izgalmas regényének. Miközben a könyve világát élte, elfogta egy különös érzés. Mintha valaki figyelné. Fel akart pillantani a lapokról, de helyette az ablakon nézett ki, és rémülten vette észre, hogy elfelejtett leszállni. Gyorsan felállt, és a hátsó ajtóhoz sietett jelezni.

*

Egy hatvanas éveiben járó, molett, idős hölgy nyitott ajtót, aki kedvesen mosolygott az unokájára. Anna belépett a négyemeletes panel épület első szintjén elhelyezkedő lakásba, ami nem volt túl nagy, de kicsi sem.
– Szia, drágám! Gyere csak beljebb. Sütöttem neked sütit! Mesélj, kincsem, hogy telik a nyarad?
A küszöböt átlépve Anna orrát megcsapta a fahéj illata, gyanította, hogy a süteményből áradt. Jobbra fordulva a folyosón a cipős szekrényhez lépett, és papucsra váltott.
– Nem túl jól – felelte elszontyolodva, miközben belépett a konyhába.
– Még mindig a volt barátod miatt bánkódsz? – kérdezte nagyija a tűzhely előtt állva, miközben a tyúkhúslevest kavargatta.
– Nem, azon már túl vagyok. Egyszerűen csak unatkozom. Viszont tegnap este nagyon érdekeset álmodtam.
Anna leült a konyhaasztalhoz, és elmosolyodott mikor észrevette a neki kikészített fahéjas süteményt.
– Na, mesélj!
– Az álmomban magamat láttam, ahogy készülök leugrani egy hídról.
– Jézusom! Miket álmodsz, te lány!
– Hát igen. – A lány az alsó ajkába harapott. – Viszont utána néztem az Álom című könyvben, és azt írta, hogy nagy nyereség vár rám.
Nagymamája elmosolyodott a hallottakon.
– Talán ez azt jelenti, hogy hamarosan belép az életedbe az igazi!
– Á, azt biztosan nem! – mondta a szemét forgatva Anna, és hatalmasat harapott a már kihűlt süteményből. Ki mástól hallhatna ilyen sületlenséget, mint az örök álmodozó nagyijától.