3. Fejezet. Találkozás

"Néha jól jön az, ha a sors megteszi helyettünk azt, 

amit mi nem merünk, és tiszta helyzetet teremt."

Sándor Anikó

           Este Anna leírta a naplójába a kalandját a gyönyörű kék szeművel. Tudta, hogy többé nem fogja látni, de azt is tudta, hogy a csókját és a zavarba ejtő tekintetét sosem felejti el. Sajnálta, hogy nem sikerült beszélnie vele, de ez már a múlté. Mégis szíve legmélyén kicsit reménykedett benne, hogy egy napon még újra találkoznak. Nagyot sóhajtott, és becsukta a naplóját. Ágya alá dugta, majd szemét lehunyva újra és újra elképzelte a buszon történteket.

            Másnap délben úgy döntött, elviszi kutyáját, Codyt egy nagy sétára. Lábujjhegyen hagyta el a szobáját, mivel húga még mindig a tegnap esti bulizást pihente ki.

– Gyere, Cody, kiviszlek.

A kutya felkapta a fejét a neve hallatára, és farkcsóválva gazdájához sietett.

– Anya, kiviszem a kutyát!

– Rendben.

            A Halesz park területére vitte sétálni kedvencét, ahova sokan jártak futni, kerékpározni. A székesfehérvári park nevének története volt. A helybéli lakosok nem fűztek túl sok reményt a betelepítéséhez, nem hitték, hogy a csemeték valaha is megerednek. Ez a mondás járta köreikben: "Ha lesz, fa lesz"

A parkot fák ölelték körbe, árnyékot adva a természet kedvelőinek. A kacskaringós, kövezett járdái mentén aranybarnára lakkozott padok sorai húzódtak. Az ötödik ülőhelynél Anna megállt, leült, és lecsatolta fekete kutyájáról a pórázt. Mosolyogva figyelte, ahogy a szabadság örömét kihasználva szaladt egyre távolabb tőle.

– Cody! Ne olyan messzire! – kiáltott utána.

*

A park másik végében két húsz év körüli fiú sétált. A magasabbik egy fekete dossziét cipelt magával, keze lustán lógott törzse mellett. Az alacsonyabbik zsebre tett kézzel sétált, és csodálkozva nézett fel barátjára, miután befejezte történetét.

– Tényleg odament hozzád, és megcsókolt? – hüledezett.

Az alacsonyabbik Szemerédi Ádám, testes fiatalember volt, de történetesen jól állt neki.

– Igen. Gondolhatod, mennyire megdöbbentem – felelte a magasabbik.

– Azt el is hiszem! És tudod, hogy hívják?

– Sajnos nem. Bár tudnám, hol lehet!

Pálfi Zsolt sóhajtott egyet, majd búsan lehajtotta a fejét.

Váratlanul valami kirántotta a kezéből a dossziét, de hiába kapott utána, a tolvaj négy lábon iramodott el mellette. Cody, a keverék kis kutya farkcsóválva szaladt Zsolt elől.

– Hé, állj meg! Azonnal add vissza!

Barátja nevetve nézte, miként szalad Zsolt a kutya után.

– Vigyázz, nehogy fegyvert fogjon rád! – mondta hasát fogva a nevetéstől.

Zsolt nem figyelt rá, csakis a kutyára koncentrált, aki cikkcakkban szaladt előtte.

– Kutyus, állj meg! Légy szíves! Hogy hívnak? Bodri? Tappancs? – Hevesen próbálkozott, de mindhiába. A kutya nem állt meg.

*

            – Cody! – kiáltotta Anna idegesen, mivel szem elől tévesztette. Ettől retteget a legjobban, hogy elengedi a kutyát és az úgy elszalad, hogy nem talál vissza gazdájához. Természetesen erre sosem volt példa, de ki tudja, mikor szalad ki az úttestre.

Vádlijánál váratlanul kaparászást érzett. Anna fellélegzett megkönnyebbülésében.

– Hát itt vagy! Hol voltál? – összehúzott szemöldökkel szedett ki egy fekete mappát a kutya szájából. – Ez meg micsoda?

A fiú kifulladva ért oda hozzá, nagy levegőt vett, hogy csillapítsa heves szívverését.

– Köszönöm, hogy megállítottad – lihegte –, azt hittem, sose érem utol.

Anna teljesen ledermedt, mikor felismerte a fiút, csak a szíve kalapált hevesen.

– Te nem a…? – kérdezte döbbenten Zsolt.

– De… És sajnálom. – Lomhán mozgó agyától nem tellett szellemesebb válasz.

– Semmi baj.

– Ez iszonyú ciki – felelte rákvörösen a lány. Mit gondolhat most róla ez a jóképű fiú?

– Ugyan, mindenkivel megeshet az ilyesmi.

Anna zavartan elnevette magát. Zsolt is rájött, hogy marhaságot mondott, így ő is elmosolyodott. Némán nézték egymást, majd Zsolt törte meg a kínos csendet.

– Egyébként Pálfi Zsolt vagyok.

– Egressy Anna. Még egyszer igazán sajnálom a buszon történteket… Én… Én nem vagyok ilyen… Nem mindenkivel…

– Nekem tetszett! – vágott közbe a fiú, és rákacsintott a lányra.

Anna ismét elpirult, nem mert Zsolt szemébe nézni.

– A hangok a fejemben azt mondják, randiznod kéne velem… – szólt a fiú, miközben kezét összekulcsolta háta mögött. Anna felnevetett. –  Lenne kedved valamelyik nap találkozni? – próbálkozott tovább.

Egyre jobban elbűvölte a lány gyönyörű mosolya, pirospozsgás arca. Meg akarta ismerni, többet látni, hallani csilingelő nevetését. Remélte, hogy nem kap elutasító választ, bár a lány már annyira zavarban volt, hogy tudta, nem egyoldalú a szimpátia.

– Igen, jó lenne találkozni! – Anna fellélegzett magában. Hála az égnek, hogy ez a fiú ilyen lazán kezeli a történteket, és nem gondol semmi rosszat róla.

– Mondjuk holnap hatkor ugyanitt?

– Hatkor?

– Arra gondoltam, hogy elvinnélek vacsorázni.

– Az nagyszerű lenne. – Ráadásul egy romantikus fajtát fogott ki. Legbelül úgy ugrált örömében, mint egy ötéves kislány, aki nyalókához jutott.

– Szuper. A kutyád nagyon aranyos jószág… És kleptomániás. – jegyezte meg Zsolt, miközben a kutyára pillantott.

– Nem tudom mi ütött belé. Sosem csinált még ilyet.

– Meg lehet simogatni? – kérdezte Zsolt, miközben egyenesen Anna szemébe nézett. A lány lélegzete is elakadt, amikor belepillantott abba a kék szempárba.

– Persze.

Zsolt leguggolt, és ujját lassan a kutya orrához emelte, hogy az megszagolhassa. Két szippantás és az állat farkcsóválással üdvözölte őt. Anna elbűvölve figyelte Zsolt minden mozdulatát, és be kellett ismernie, hogy rettenetesen jól nézett ki. Körülbelül száznyolcvan centijével, sportos alkatával számára tökéletes volt.

– Nem haragszom rád, amiért elcsented és összenyálaztad a mappám. Nagyon ügyes vagy, mert így találkozhattam ezzel a gyönyörű lánnyal, és randira hívhattam.

Anna lélegzete elakadt. Úgy érezte szíve már a torkában dobog. Még mindig nehezen hitte el, hogy ez tényleg vele történik. Randizni fog azzal a sráccal, akit fogadásból megcsókolt. Ilyen nincs!

– Zsolt egyben vagy még? – Ádám hangja csendült fel a háttérből. Zsolt hátrapillantott, majd intett neki és visszafordult Annához.

 – Akkor én most megyek, mert a barátom már vár – mondta.

Anna szomorúan mosolygott, mert sajnálta, hogy máris elmegy. Viszont holnap randizni fognak, és ennek gondolatára gyomrában lévő lepkék erős verdesésbe kezdtek.

– Persze, menj csak…

Zsolt a hóna alá dugta a dossziéját, majd elindult.

– Szia! – köszönt halkan Anna.

Régen randevúzott már, de nagyon tetszett neki ez a fiú. Amikor a szemébe nézett, melegség öntötte el. Zsolt rengeteg szeretetet, és békességet sugárzott magából. Anna vett egy nagy levegőt, majd sóhajtott. A lepkék, amik eddig erősen verdestek a gyomrában, lassan csitulni kezdtek.

– Na, jó. Menjünk haza, Cody! – mondta kiskutyájának, majd hátat fordítottak a parknak.

*

            Amint hazaért, megetette a kutyáját, majd a szobájába sietett, hogy felhívja a barátnőjét. Mintha a Sors akarta volna, hogy újra találkozzon a fiúval, akit fogadásból megcsókolt. Amikor erre gondolt, szíve vad dübörgésbe kezdett.

Szobájába lépve rögtön ágyába ugrott, hanyatt fekve maga elé emelte mobilját és kikereste barátnője nevét a híváslistából.

– Kit hívsz? – kérdezte Leti, miközben az egyik lábkörmét lakkozta a fekhelyén.

Anna sietségében észre sem vette, hogy a húga is a szobában van, végül egy vállrándítással elintézte testvére kíváncsiságát. A telefon kétszer csengett ki, majd Zsanett felvette.

– Zsanett! Képzeld el, megint találkoztam vele! – hadarta izgatottan.

– Kivel?

– A buszos sráccal! A parkban futottunk össze, vagyis a kutya hozott minket össze.

Erre már Leti is felkapta a fejét, és kíváncsian hallgatta a nővérét.

– Most már semmit sem értek – felelte Zsanett, a vonal másik végén.

– Majd elmesélem. A lényeg, hogy találkoztam vele, és randira hívott!

– Komolyan? Ez tök jó! Mit válaszoltál?

– Igent! Mi mást?!

– Milyen mázlista vagy! – mondta irigykedve a barátnője.

– Nekem mondod? Csak ezt szerettem volna elmondani neked.

– Szorítok a holnapi randiért. Oké?

– Rendben, és köszi. Veled mi a helyzet?

– Semmi említésre méltó, de most le kell tennem, mert kifutott a leves! Majd talizunk és dumálunk. Szia!

– Szia!

Anna kinyomta a mobilt, majd az ágyára dobta.

– Ki a szerencsétlen?– kérdezte a húga vigyorogva.

– Nagyon kedves!

– Csak vicceltem. Hogy hívják?

– Zsoltnak.

A nevet úgy ejtette ki, mintha egy félistenről beszélt volna.